Északiak egymás közt

Finnország és Dánia egy nézeteltérésük miatt egy párbaj mellett döntenek, de az események nem pontosan úgy alakulnak, ahogy várnánk. Főleg SuFin, utalásszerűen DenNor, egy kis földrajz és furcsa logika, és fogjuk rá, hogy krimi.

Korhatár: 16
Figyelmeztetések: slash, gyilkosság, szereplő halála, erotikus tartalom, durva beszéd

(Valahogy úgy kezdődött az egész, hogy beszélgettem Jakóval, és felvetettem, hogy kellene írni krimit, mert azok népszerűek. A bökkenő: én nem nagyon vagyok oda a krimikért. De írtam valami ahhoz hasonlót.)

 

I. fejezet

– Nagyon szépen köszönöm az ebédet, Eduard – mosolygott Finnország, és megtörölte egy szalvétával a szája szélét.

– Szívesen máskor is.

– Tudod nagyon szeretem Svédország főztjét, de néha túl kevés benne a fűszer, és valamiért mindenhez áfonyás szószt csinál. Finom, csak… néha kell a változatosság.

– Tényleg, őt most miért nem hoztad? – kérdezte kíváncsian Észtország.

– Nos… Igazából azért hívattam meg magam ebédelni ilyen pofátlanul, mert tanácsot szeretnék tőled kérni – sütötte le a szemét Tino. A tányérjába bámult, és villájával megbökdösött egy csupasz csirkecsontot. Az nem tűnt fel neki, milyen aggodalmasan pillant rá Észtország érdeklődve összetámasztott ujjai felett. – Szóval van ez a dolog… hogy mi Svédországgal tulajdonképpen járunk, legalábbis azt hiszem. És többször észrevettem, hogy olyan, mintha Dánia is többet akarna tőle, holott neki ott van Norvégia, és szerintem zaklatja Svédországot. – Finnország az utolsó mondatokat szinte már hadarta és egy kicsit elpirult.

– Ezt nekik kettőjüknek kellene elintézni.

– Tudom… de akkor is, olyan frusztráló, ami a háttérben zajlik! Úgy érzem tőle magam, mint akit megcsalnak.

– Szóval féltékeny vagy – állapította meg Eduard szemrebbenés nélkül. Finnország nem mert a szemébe nézni, hanem egy pontot bámult a vállán, mintha annak szánná válaszul a bólintását. Még jobban elpirult.

– Tulajdonképpen így is fogalmazhatunk – vallotta be.

Eduard elgondolkozva hallgatott, hogy vajon mi okosat mondhatna. Ő már sok évvel ezelőtt megmondta Finnországnak, miért félti ettől a kapcsolattól. Furcsa emberek ezek a skandináv germánok; mintha csak a saját fajtájukkal akarnának kapcsolatot létesíteni, lásd Dánia, ahogy folyton Norvégiával vagy Svédországgal kever – de ezt mégsem akarta elmondani Tinónak, mert nem akarta minden reménységét elvenni.

– Ha nincs más választásod, Dániával kell beszélned. Az elmondásod alapján onnan indul ki minden – felelte végül.

– Igen, talán igazad van… Ha még egyszer meglátom, hogy nem hagyja békén Svédországot, akkor beszélek a fejével. – Tino elszántan szusszantott egyet, és Észtország egy olyan érzelmet vélt felfedezni a jól ismert arcon, amit eddig nem nagyon látott rajta: a kétségbeesett féltékenységet. De csak egy pillanatra villant fel lilás szeme, utána finoman elmosolyodott egy kicsit. – Köszönöm a tanácsot.

– Ugyan már, nincs mit – legyintett Észtország. – Ha bármi problémád van, akkor mindig jöhetsz hozzám és…

– Mesélj, mi a helyzet Ukrajnával? – váltott hirtelen témát Tino és már vigyorgott. Eduard láthatóan nagyon zavarba jött és elpirult. A finn ezen valamiért jót mulatott magában.

~*~

Mire minden témát kibeszéltek Észtországgal a gazdasági helyzettől elkezdve a fontosabb sporteseményekig, már igencsak az estében jártak, ráadásul így tél közepén nagyon korán sötétedett. Tino nem akart Eduardnál éjszakázni, mert elígérkezett Berwaldnak.

Kilenc óra körül ért vissza Stockholmba. Az utcák már sötétek voltak, csak a közvilágítás szolgált némi fénnyel, amely elég volt ahhoz, hogy biztonságosan lehessen vezetni. Finnország jókedvűen hajtott be az utcába, ahol Svédország lakott, közben halkan hozzáénekelt a rádióhoz, és ahogy leparkolt, feltűnt neki, hogy valami nem stimmel. Leállította a motort, mire a zene elhalt. A ház előtt az övével együtt három autó állt, és az a sötétpiros, feltűnő sportkocsi egészen biztosan Dániáé volt. Tino idegesen az ajkába harapott.

Szóval Christensen már megint náluk lebzsel.

~*~

Pár órával előbb Dánia valóban határozott szándékkal indult Svédországhoz; mégpedig azzal, hogy ő bizony panaszkodni fog, és lelki szemetesládának nincs is alkalmasabb ember, mint az az idióta svéd. Szóval beszállt az autójába, áthajtott az Öresund hídon, és meg sem állt a svéd fővárosig. Ennek az útnak legalább már annyi haszna volt, hogy közben egy kicsit ki tudta szellőztetni a fejét.

Csúnyán összevesztek Norvégiával. Már megint kiborult valami apróság miatt (Dánia nem tudott teljesen pontosan visszaemlékezni rá, most vajon mi baja volt vele Lukasnak, talán félrelépett egy kicsit-nagyon, vagy valami ilyesmi), és nagyon csúnya dolgokat vágtak egymás fejéhez. Norvégia fenyegetőzött, hogy ezt még nagyon meg fogja bánni, hogy szórakozni mert vele, mire Dánia csak élesen kinevette. Ezzel valószínűleg még jobban megsértette Norvégiát, mert a férfi furcsán felemelte a kezét, mintha varázsolni készülne, és egy régi nyelven mormolni kezdett. Christensen nem gondolkozott, csak leöntötte egy korsó sörrel nyugtatás gyanánt. Lukas ázottan és megalázva hagyta el a házát.

Christensen figyelmen kívül hagyta azt a tényt, miszerint Svédország rendelkezik csengővel is, és inkább az öklével dörömbölve kért bebocsátást. Mikor Berwald meglátta, ki áll az ajtóban, rögtön rá akarta vágni, de Dánia ravaszul bedugta a lábát az ajtó és a küszöb közé. Egy mérges pillantás és odacsukott lábfej lett a jutalma. Fájdalmasan felszisszent, és szitkozódott egy sort.

– Hogy te mekkora egy vendégszerető rohadék vagy…! Mindig meg tudsz lepni – azzal sántikálva befurakodott a meglepett és láthatóan rossz hangulatú Berwald mellett az előszobába. A konyhából jó illatok szálltak, és Dánia a házigazdára tekintet nélkül követte őket. A hűtőből találomra kivett valami üveget, hiszen otthonosan mozgott itt, és a nappaliba csörtetett. Berwald kiskutya módjára követte, és nekiszegezte a kérdést, amint a dán a kanapéra vetődött, és feldobta a lábát a dohányzóasztalra.

– Mi a fenét csinálsz?

– Hoztam a kutyakarikatúrátoknak pár csontot, éppen elcsórtam a sörödet, és most fogom elfogyasztani. Valami ellenvetés? – vigyorgott szemtelenül Dánia az ajtófélfának dőlő Svédországra. – Nincs? Príma. – Meghúzta az előzőleg már kulccsal kibontott üveget.

– Úgy értettem, hogy itt, nálam – egészítette ki a mondandóját Svédország, hátha így egy kis világosságot tud gyújtani Christensen alkoholtól elcsökevényesedett agyában.

A férfi vállat vont.

– Nem tudtam meglenni a cuki pofid nélkül – felelte, ám erre Svédország csak horkantott. – Szerinted? Norvégia ismét humoros hangulatában volt és kidobott.

Berwald némán az ajtó irányába mutatott. Dánia ráfintorgott.

– Azt nem mondtam, hogy rád fogok mászni, nyugodjál meg. Inkább gyere ide, ülj le mellém és vigasztalj meg.

– Minek? Nem is vagy letörve. – Odament a kanapéhoz, és tisztes távolságban Dániától leült a másik szélére, hátha ennyi elég.

– Úgy is vissza fog jönni hozzám, csak idő kérdése.

– Vagy nem – jegyezte meg szkeptikusan Svédország, amiért kapott egy durcás pillantást Dániától.

– Akkor keresek magamnak mást. – Úgy tett, mintha meg akarná csókolni; közelebb csusszant hozzá, az arcához hajolt (az orruk majdnem összeért) és csücsörített. Berwald egy jól irányzott jobbegyenessel szerelte le. – Au! – jajdult fel Dánia, majd biztos távolban, a kanapé másik szélére menekülve tapogatta törött orrát. Svédország a kezét rázta; már el is felejtette, milyen kemény kobakja van Christensennek, és neki is fájdalmas volt ezzel szembesülnie. Mindenesetre előkerített valahonnan egy zsebkendőt és odaadta neki, hogy ne vérezze össze a bútor világos kárpitját.

Erre a jelenetre lépett be a nappaliba Finnország.

– Egy napig nem vagyok itthon, erre máris egymásnak ugrotok? – dorgálta meg őket, és a kanapéhoz rohant. Dánia élesen felnevetett.

– Ugyan, Finnie, ne aggódjál már folyton! – Ám ez nem hangzott valami meggyőzően, mivel még mindig véres orrát fogta. Felállt, de valószínűleg túl hirtelen, mert meg kellett kapaszkodni valamiben. A meglepett Finnország válla alkalmasnak bizonyult rá. Tino sápadtan bámult rá.

– Hiszen csupa vér vagy.

Christensen ügyet sem vetett rá. Ügyetlenül, fél kézzel törölgette az alvadó sötétvörös vért. Törött orra villámgyorsan összeforrt, mielőtt még helyre rakhatta volna, így most már nemcsak nagy, hanem ferde szaglószerve lett.

– Köszönöm szépen a szívélyes vendéglátást – mondta. Elengedte Finnországot, miután megbizonyosodott róla, hogy már nem szédeleg az ütéstől. Vállon veregette Svédországot, utána Tinóhoz fordult, és játékosan megcsipkedte az arcát. – Te pedig ne felejtsd el leejteni a villát, amikor vacsoráztok – kacsintott rá, majd beleborzolt Finnország hajába, mint valami gyereknek.

– Miért is?

– Ó, milyen édesen ártatlan!

Finnország enyhe értetlenséggel nézett rá. Az arca színtelen volt még mindig, csak Dánia csípéseinek helyén égtek piros foltok.

– Svédország, te érted ezt? – fordult Berwaldhoz Tino. Svédország elpirult, és valami olyat motyogott, hogy sürgősen a konyhába kell mennie, mert talán nem zárta el a csapot. Dánia jót szórakozott ezen, és Finnország gyanakodva fordult felé.

– Ez valami olyan poén volt, amit csak a bennfentesek érthetnek?

A dán csak csalódottan legyintett.

– Téged még megrontani se lenne érdemes – azzal gyors léptekkel a bejárathoz csörtetett, felvette a kabátját, elköszönt, és már ott sem volt. Tino bosszúsan vette észre, hogy Dánia elfelejtette levenni a csizmáját; a szőnyegen, a konyha kövezetén és az előszoba parkettáján végig mutatták a lábnyomok, merre járt. Aztán Finnországnak eszébe jutott valami, és utána rohant. Akkor kapta el Christensent, amikor az bevágódott a kocsijába.

– Denny, majd valamikor szeretnéd veled beszélni!

Csak a motor zúgása válaszolt, és Dánia ripsz-ropsz eltűnt az éjszakában.

~*~

Másnap reggel Finnország kialvatlanul ébredt; egész éjszaka gondolkozott, és csak hajnaltájban tudott elaludni. Nem akaródzott kinyitnia a szemét, de nem akart visszaaludni sem. Csak a falióra ütemes kattogása hallatszott a konyha felől, és Svédország nyugodt szuszogása a háta mögül. A keze Finnország derekán nyugodott, a lélegzete a haját borzolta.

Tino ásított egyet. Semmi kedve sem volt elmenni Dániához, és vitatkozni vele vagy kiosztani, de most már nem akart megfutamodni. Eldöntötte, hogy lezárja végre ezt az ügyet, és megmondja Dániának, hogy legyen szíves nem zaklatni Svédországot. Akármennyire nem tudták kinézni belőle a többiek, és ő is csak nehezen vallotta be magának, de féltékeny volt (akár még csak a gondolat miatt is), ha valaki más Svédországhoz ért. És a gondolat egyszerűen nem hagyta nyugodni, hogy Christensen esetleg csak úgy unalomból többet akar Berwaldtól. Persze tudta, hogy ő nem lesz Svédországnak az első, mint ő neki, de nem akarta úgy elveszteni a szüzességét, hogy Dánia közben ott a háttérben próbálkozik. Mert igenis kívánta Svédországot, és szeretett volna olyan dolgokat művelni vele, amikről még csak olvasott és álmodott… mindig fülig pirult a gondolatra.

Finnország úgy döntött, elég volt ennyi gondolkozás egy reggelre. Megfordult, és hirtelen ötlettől vezérelve hozzábújt Svédországhoz. Az arcát az arcához simította (még borostás volt), és nyomott egy lágy puszit az ajkára, csakhogy ne hagyja ott valami reggeli köszöntés nélkül. Igazán nem akarta felébreszteni, vagy ilyesmi. Érezte, ahogy Berwald közelebb húzza magához, és félálomban viszonozza. A csókjuk elmélyült. Hagyta, hogy a kellemes meleg szétáradjon benne, de bűntudatosan kapta el a kezét, mikor rajtakapta magát a másik férfi pizsamafelsője alá nyúlkálni. Kapkodva megtörte a csókot, piruló arcát Svédország nyakába rejtette.

– Csak annyit akartam mondani, hogy jó reggelt, de… – motyogta zavartan nevetgélve. Berwald a hátát simogatta, és fél kézzel beletúrt Tino hajába. Valami olyasmit motyogott, hogy jobb nem is lehetne. Tino habozva elvált tőle, mintha nem is tudná, akarja-e most folytatni. Felült és sóhajtott. – El kell mennem elintézni valamit.

Svédország bólintott, és tétován megfogta a kezét. Finnország még jobban elpirult, majd félrenézett. Utána felpattant, és a fürdőszobába menekült.

– Mikor érsz haza? – kiáltott utána Svédország.

– Még nem tudom – válaszolta Tino, átkiabálva a szobákon. Megnyitotta a csapot. A hidegvíz egyenletesen zuborgott belőle, és ő megfröcskölte vele felhevült arcát. Talán egy zuhany többet segítene, gondolta.

~*~

Tino dél körül ért Koppenhágába. Hétvége volt, így nem volt dugó vagy ilyesmi, és különben is, a lakosság többsége biciklivel járt.

Finnország lassított léptein, mert hirtelenjében nem tudott pontosan emlékezni, melyik házban is lakott Dánia. Valahol a Nyhavnon, az egykori kikötőben… az a pirosra festett kereskedőház lesz az! Tino szétnézés nélkül indult meg az út túloldala felé, amivel majdnem okozott egy kisebb balesetet. A közeledő autó fékcsikorogva fékezett, és Finnország rémülten ugrott el előle. Leparkolt az útpadkára (valószínűleg szabálytalan helyre), és nem más szállt ki belőle, mint Dánia. Tino enyhén ironikusnak és kicsit nevetségesnek érezte a helyzetet; persze nyilvánvaló volt, hogy Christensen már tudta, hogy nála van, hiszen ha egy másik nemzet átlépte a határát, azt minden ország megérezte.

Dánia röhögve vállon veregette Finnországot, és kezet ráztak csak úgy megszokásból.

– Hogy lehet az, hogy ha nálam jársz, akkor valahogy majdnem mindig kinyíratod magad? – kérdezte játszott dorgálással. Finnország idegesen nevetgélt.

– Fogalmam sincs.

– Egyébként mi járatban vagy nálam? – Dánia felnyitotta az autó csomagtartóját, és kiemelt egy rekesz sört. Finnország nem merte elképzelni, honnan jöhetett, és vajon milyen magas véralkohol szintet mutatna a szonda, ha belefújna egybe. Mondjuk, ha részeg volt, akkor is viszonylag még jól vezetett, egészen addig, míg gyalogos nem került az útjába. Mindig gyorsan és agresszívan vezetett.

– Azt inkább bent mondanám el – köhécselt Finnország jelentőségteljesen.

– Oké – rikkantotta Dánia. Már vagy fél perce kutatott a zsebében, és amint odaért Finnország mellé, mindent, amit eddig talált, a kezébe pakolta, csak az a fránya kulcs nem akart meglenni. Cifrán káromkodott egyet, becsöngetet a házba, aztán eszébe jutott, hogy a házvezetőnőnek ma szünnapja van (Dánia lusta volt maga után takarítani, és csak az egyszerűbb ételeket volt türelme megfőzni, így muszáj volt valakit felfogadnia). És az is, hogy a kulcsa a kulcscsomóján van. Felvilágosult vigyorgással helyezte a zárba, és kinyitotta az ajtót. – Fáradj beljebb! – intett udvariasan. Finnország készségesen elfogadta.

Dánia lakása önmagához képest egyszerű volt; a falak meleg színekkel voltak kifestve, a nem fa bútorzat pedig vörösben pompázott. Talán csak azért volt ilyen ízlésesen berendezve, mert Svédország volt a tettes; különben biztos minden össze lett volna dobálva, hiszen Christensen csak aludni járt haza.

A nappali felé menet semleges dolgokról beszélgettek, amikor viszont leültek (Dánia a tévé melletti fotelbe vetette le magát, míg Finnország a kanapéra ült le), kínos hallgatás ült közéjük. Tino az ölében összefűzött kezeit bámulta, míg Christensen várakozva nézett rá. Végül a finn akadozva belekezdett. Nem akarta rögtön lerohanni vagy legorombítani Dániát, így egy kicsit ködösen kezdte.

– Tegnap… amikor ott voltál nálunk, úgy tűnt, hogy valami gond van.

– Gond? Gond az egy szál se, csak átugrottam Berwaldhoz egy kicsit inni, ő meg orrba vágott szeretetből – legyintett. Finnország tekintete az említett testrészre siklott. – Finnie, nem kérsz valamit inni?

– Köszönöm, nem. Vezetek.

– Én is vezetek – vigyorgott Dánia, de aztán ráhagyta. – Tényleg csak azért mentem ahhoz a köcsög svédhez, mert unatkoztam.

Tino felszisszent a jelzőre, de Christensen nem zavartatta magát.

– Norvégia azt mondta, hogy elege van belőlem, nekem szintúgy belőle… Kölcsönösen elküldtük egymást a fenébe és hasonlók, utána elment. Folyton csak hisztizik, semmi sem jó neki, és nem képes felfogni, hogy én nem akarom elkötelezni magam nem t’om hány száz évre valaki mellett, mert az unalmas – magyarázta, majd a tévé másik oldalánál álló magas bárszekrényhez ment. Rámolt ott valamit, és egy üveggel visszatért a helyére. Finnország nem tudta kinézni, mi az, de pillanatnyilag nem is érdekelte. Kezdtek egy lényegesebb szakaszához érni a beszélgetésnek.

– Nem gondolod, hogy egy kapcsolatban éppen a hűség és az egymásba vetett bizalom a legfontosabbak? – szegezte neki a nagy kérdést. Dánia csak vállat vont, és felbontotta az üveget. – Nem csodálkozom, hogy ennyire elmérgesedett köztetek a viszony. Beszélgettetek egyáltalán rendesen?

– Finnie, te újabban miért is játszod itt a pszichológust?

– Mert segíteni szeretnék – felelte egyszerűen Tino. Dánia arcán erre megjelent valami olyan kifejezés, amit akár a megvilágosodás jeleként is lehetett értelmezni.

– Amúgy ja, szoktunk. Az ágyban. És végre értem – nyomatosításképp megnyomta a harmadik szó elejét. –, tehát attól félsz, hogy a hülye norvég nélkül nagy unalmamban rámászok a buzi svédedre, igaz? Tudod, ez megfordult a fejemben, de ő is unalmas egy idő után…

Finnország beharapta az ajkát, nehogy ő is mondjon valami csúnyát. Közben Dánia folytatta:

– Ne legyél már ennyire prűd, és ne aggodalmaskodj folyton! Attól még, hogy néha én is megdugom Svédországot, még te is…

Tinóban ekkor szakadt el valami, és elvesztette a béketűrését. Felpattant.

– Dánia, lennél szíves lekattanni Svédországról?! Folyton molesztálod, és nem csak neki van ebből már elege, hanem nekem is! – kiáltott rá. A dán kicsit meglepődve nézett rá, mert még sosem látta Finnországot kiborulni. Végül csak ennyit mondott:

– Akkor miért nem maga mondja meg ezt?

– Fogalmam sincs… – suttogta, és szinte inkább összecsuklott, mint leült. Dánia megcsóválta a fejét.

– Na látod. Alig ismered, mégis úgy véded és őrzöd, mint valami lányt. Őszintén szólva röhejes a féltékenykedésed, Finnország. – Nagyot húzott az üvegéből, nem töltötte ki pohárba, holott az ott állt az asztalon egy fakereszt mellett. Tino elpirult, és vetett rá egy sértett pillantást. – Komolyan mondom, már azt várom, hogy kihívsz párbajozni az erényeiért – nevetett. Tino felkapta a fejét.

– Ha már így felvetetted, kihívlak – mondta elszántan, és az arcán egy az őrültekre jellemző kifejezés ült. Dánia alig tudott visszafojtani egy gunyoros horkantást. Pont Finnországgal párbajozzon Svédországért? Előbb tekeri ki Norvégia a nyakát, mert megcsalja… Hiszen olyan kis ártatlan és kicsi, valószínűleg egy perc alatt legyűrné. Mint a ma született bárány…

– Állok elébe – húzta fel a szemöldökét Christensen. Ez az egész jelent kezdett emlékeztetni egy bizarr, tizenkilencedik századi romantikus regényre. – És mikor? Talán most rögtön?

– Holnapután, ugyanekkor – tűzte ki a dátumot Finnország, és felvette a kabátját, majd egy biccentéssel otthagyta vendéglátóját. Ez egyszer kedve volt fejjel menni a falnak, még ha fájni is fog.


Mivel már meg van írva az egész történet, a fejezetek várhatóan hetente kerülnek fel. Ha van érdeklődés. :P
A többi fejezetet majd az "éek"  címke alatt keressétek.