Soha

Egy kis történelem és Izland.

– Elmentek – suttogta hitetlenkedve Dánia. A távolba révedt, a háborgó tengert figyelte, a szél teljesen szétzilálta a haját. – Tényleg elmentek, kicsi Nor, itt hagytak minket.

– Igazság szerint nincs min csodálkozni – jött a kérlelhetetlen őszinteségével Norvégia. –Ahogy bántál velük… bárki megelégelte volna.

Dánia sértetten nézett rá. Olyan volt, mint egy durcás, megbántott kisgyerek, aki azelőtt mindent megkapott, most pedig nemet mondtak neki; a tettei is erre a hasonlatosságra vallottak. Megpróbálta visszatartani Svédországot és Finnországot, bezárta őket, aztán elrettentésként vérfürdőt rendezett Stockholmban – bár ez utóbbi már túlmutatott a gyermeki kegyetlenségen, ez már egy felnőtt tette volt.

– Akkor miért maradtál? Veled is ugyanúgy bántam és folyton megbántottalak.

Norvégia nem felelt, csak lassan megcsóválta a fejét. Ő is a hullámokat bámulta és próbálta megérteni, hogyan fajulhattak idáig a dolgok.

Eleinte önmagának sem tudta megválaszolni, hogy miért is maradt, de valami visszatartotta. Érezte, ahogy egy pici, meleg kéz megszorítja az övét. Lenézett Izlandra.

– Mikor jönnek vissza? – kérdezte a kisfiú. Dánia szólásra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Helyette Norvégia mondta ki: soha.