2012. július 28., szombat

Ensimmäinen

Észtország és Finnország titka - született köszönhetően egy ask blognak, ahol felvetődött, hogy kivel is csattant el Tino első csókja.
(És tegyük hozzá, hogy ez egy egypercesnek indult, erre 2300 szó lett és totál SuFin.)
És rákattantam az EstFinre. Kéne valami értékelhetőt is alkotnom velük.
Ma fejeztem be, lehet, hogy még megbánom, miért rögtön publikáltam is. 



– Hé!

Dánia lelkes-megrovó hangja szétrebbentette a furcsa, finnugor párost. Finnország fülig pirult, és az ajkába harapva a földre bámult, míg Észtország ellépett tőle, és bepárásodott szemüvegét törülgette, hogy ne kelljen a dán szemei néznie.

Rajtakapták őket, milyen kellemetlen! Lesz mit magyarázni…

– Házasságtörünk, házasságtörünk, Finnie? – karolta át a konyhapulton ücsörgő Tino vállát Christensen, mire a finn bűntudatosan összerezzent. Az imént még Eduarddal ölelkezett össze, ez a fordulat pedig igen kellemetlen volt mindannyiuk számára.

– Félreérted a… – kezdett volna a magyarázkodásba Eduard, de a dán lepisszegte és magához képest nagyon csúnyán nézett rá, így az észt jobbnak látta visszatérni a szemüvege tisztogatásához.

– Majd Tino mesél.

– Nézd, Denny, ez egyáltalán nem az, aminek látszik… – motyogta halkan Finnország, és még mindig nem mert felnézni a padlólap tanulmányozásából. – Nem csalom meg Berwaldot, akármit is gondolsz. – Igazából maga sem hitte, amit mond; a csók igenis nagy dolog, és az ő nézetei szerint ez is félrelépésnek számít.

– Jaj, ez nem olyan nagy katasztrófa, hidd el. Mindenki megcsalja egyszer-kétszer a párját, de nem hittem volna, hogy pont észt barátunkkal…

Sajnos a dolgok éppen akkor jönnek össze, amikor nem kellene; Dánia nem csökkentett normális hangerején, és a türelmetlen norvég-izlandi testvérpár is ekkor csörtetett be a konyhába, hogy utána járjanak a fél órája megígért kávéjuknak, nyomukban a kíváncsi Svédországgal. Az egész társaság a kis helyiségben zsúfolódott össze, és a két nagyon zavarban lévő, piruló finnugorra bámultak. Észtország hátat fordított nekik a kávék kiporciózásának ürügyén.

– Mi történt? – törte meg a kínossá vált csendet Izland.

– Finnország és Észtország ápolták a kapcsolatukat – fogalmazott virágnyelven Dánia, és összeborzolta Tino haját, mire a finn elhajolt előle; így is elég kócos volt már. – Smároltak, mi mást?

– Hogy mi? – pislogott Norvégia, és hitetlenkedve vizslatta Finnországot. Észtország továbbra is a hátát mutatta nekik, de még a fülei is teljesen pirosak voltak.

– Igaz? – kérdezte a maga lényegre törő egyszerűségével Svédország, mert Dániában nem bízott; Finnország tekintetét kereste, de a fiú nem mert a szemébe nézni, ahogy bólintott. Remegő kezeit ökölbe szorította, aztán tördelni kezdte őket, s az ajkain látszott, hogy valaki pirosra csókolta őket az imént; valaki, aki nem Berwald volt.

Svédország egy pillanat alatt, szó nélkül eltűnt a helyiségből. Finnország szipogott, míg Dánia bíztatóan hátba vágta.

– Menj csak utána! Tudod milyen, de legalább most meg fogjátok beszélni a problémáitokat. Lerí rólatok, hogy valami nincs rendben.

Finnország szipogva bólintott, leugrott a konyhapultról, de ekkor hallották, hogy már késő: Svédország Volvója ebben a pillanatban farolt ki a garázsból.

*

Este Tino kisírt szemekkel feküdt az ágyukban. Egyedül csak önmagát tudta hibáztatni a történtekért, hogy elragadtatták magukat, ami csak egy egyszerű vigasztalásnak indult, több lett.

Amúgy is ingatag lábakon állt a kapcsolata Berwalddal, és ez most tett rá egy lapáttal.

Arra ébredt, hogy besüpped mellette az ágy. Habozott kinyitni a szemét, mert álom és ébrenlét határán lebegett. Mi van, ha csak képzelődik, és Svédország mégis inkább házon kívül tölti az éjszakát, mert látni sem akarja többé? Átfordult a másik oldalára és Berwald hátába ütközött.

– Lehet veled beszélni? – kérdezte Finnország bátortalanul, és finoman megsimogatta Svédország vállát. A férfi nem szólt semmit, és Tino egy pillanatra úgy érezte, talán beszélhet. – Sajnálom, ami történt, én nem is tudom…

Svédország a fejére húzott egy kispárnát ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy nem óhajtja hallani Finnország magyarázkodását.

*

Egy hosszú hónapig nem beszéltek. Tino visszaköltözött Helsinkibe, és a napjai szürke monotóniában teltek; bejárt a hivatalba, a lelkét is kidolgozta, és gyakorlatilag csak aludni járt haza. Egyik ország szeme elé sem mert kerülni.

Lassan eljött a december. Hatodikán, amikor a szülinapját tartotta, megkapta a szokásos, hivatalos üdvözlőlapokat; néhányan személyesen is felköszöntötték. Volt egy olyan terve, hogy felkeresi Svédországot, hátha legalább aznap hajlandó lett volna vele beszélni, aztán rájött, milyen szánalmasnak hatott volna. És a büszkesége sem engedte volna.

Büszkeség, persze! Igazából a svéd szemei elé sem mert kerülni ezekután. Nem bírta volna elviselni, ha ismét olyan csalódottsággal nézne rá, mint legutóbb.

*

Mindig együtt ünnepelték a karácsonyt. Általában  Sealandet is elhívták, ha pedig Helsinkiben voltak, akkor Észtországot is, ez alkalommal viszont csak öten gyűltek össze Koppenhágában; ez egy viszonylag semlegesebb helyszín volt, ugyanis Stockholmba Tino nem ment volna el, a finn fővárosba Berwald nem, Norvégia felől a karácsony akár el is maradhatott volna, Izland pedig túl messze volt. Így Christensen úgy döntött, magára vállalja a békítő szerepét.

Szenteste napján nagy sürgés-forgás volt a dán házában. Dánia és Norvégia viszonylag nagy egyetértésben főztek ünnepi estebédet, s csak azért nem vitatkoztak össze, mert Svédország döntötte el, mit csináljanak, Finnország és Izland pedig halkan beszélgettek a kanapén. Berwald magában ücsörögve úgy tett, mintha olvasna, miközben igazából Tinót bámulta könyve rejtekéből. Egy hónapja nem látta, és nehéz volt nem rajta felejtenie a szemét, még akkor is, ha haragudott rá.

Estebéd után Finnország eltűnt valamerre; Svédország tudta, hogy még nem indulhatott, hiszen még korán volt. Nem akarta a többiektől megkérdezni, merre lehet a fiú, így kiment a konyhába egy kávét főzni, de miután becsukta az ajtót, megtorpant.

Tino a konyhapulton ücsörgött és éppen a kávéfőzővel babrált, de amint hallotta az ajtót csukódni, felnézett rá. Találkozott a pillantásuk, majd Berwald habozva elfordult, hogy távozzon a helyiségből.

– Szeretnék veled beszélni – szólalt meg halkan és bátortalanul Finnország.

– Én nem – vágta rá Svédország gondolkozás nélkül, a finn pedig nem mert erre szólni; ám amikor Berwald nyitotta volna az ajtót, kattant a zár és kétség sem lehetett afelől, hogy ki van a másik oldalon, mert beszűrődött a dán jellegzetes, szemtelenül vidám nevetése. – Christensen, nyisd ki.

– Addig ugyan nem, míg ki nem békültök.

– Gyerekes vagy – morogta a svéd, és az ajtónak támaszkodva leült a földre, hogy ha esetleg mégis kinyílik az, azonnal ki tudjon slisszolni.

– Denny, kérlek engedj ki, tudod, hogy nemsokára mennem kell… – próbálkozott Finnország meggyőzni vendéglátójukat, aki erre csak újra felnevetett.

– Akkor igyekezzetek, mert addig nem nyitom ki az ajtót – mondta eltökélten Dánia. – És hallgatózni fogok.

Természetesen tudta, hogy mindketten utálnak bezárva lenni; rossz emlékeket idézett fel bennük, az unió időszakát, a kényszert, hogy ott legyenek, ahol nem akarnak. Erre alapozott, meg fogják beszélni a dolgokat, ha nem akarnak örökké ott kuksolni.

A kávéfőző idegesítő szörcsögéssel jelezte, hogy készen van a nagy művel, mire mindketten felriadtak a gondolataikból, és szinte egyszerre rohantak maguknak tölteni az italból. Svédország kínos pontossággal ügyelt rá, hogy még véletlenül se érjen Finnországhoz, de Tino hirtelen megfogta a kezét, és nem volt hajlandó elereszteni.

– Beszéljük meg, kérlek.

Berwald lassan, lemondóan megcsóválta a fejét.

– Itt? – vonta fel a szemöldökét, mire Tino körbenézett. Dánia konyhája tökéletes berendezése ellenére valóban nem volt egy efféle beszélgetéshez alkalmas helyszín, főleg úgy, hogy a házigazda odakint hallgatózik. Finnország körbenézett, majd a hatalmas, faltól falig érő ablakra esett a pillantása. Abból a megfontolásból csináltatta Dánia, hogy minél több fény árassza el a helyiséget, ha az idő úgy engedi. Elég nehezen nyílt ki, de viszonylag csendben megoldották.

Kabát egyikőjüknél sem volt, így a jeges szél pillanatok alatt pirosra csipkedte az arcukat. Annak ellenére, hogy nála sokkal hidegebb szokott lenni, Finnország rögtön dideregni kezdett; igyekezett nem mutatni, hogy fázik egy kicsit. Gyorsan megfogta Svédország kezét, mert ismerte már annyira, hogy tudja – amint alkalma adódik rá, elszökne a kellemetlen helyzetből, és akkor sosem beszélik meg.

Így sétáltak egy darabon a frissen hullott hóban, mígnem Tino annyira vacogni kezdett, hogy Berwald nem tudta tovább nézni és megállta azzal a szándékkal, hogy leveszi a pulóverét és ráadja a finnre. Finnország viszont nem hagyta, hogy levegye, majdnem le is szidta érte, amiért ilyen időben is az udvariaskodáson jár az esze, de végül inkább nem szólt semmit. Amikor Svédország átölelte, hogy melegítse, úgy érezte, kezd leomolni az a fal, amint az a másfél hónap épített közöttük, míg nem beszéltek. Tino majdhogynem megkönnyebbülten fúrta az arcát a svéd mellkasába, habár tudta, hogy csak most fog jönni a neheze: a magyarázat. A titkuk Észtországgal…

– Tino, ne csináld… – morogta Svédország, amikor megérezte Finnország kezeit besiklani a ruhája alá. – Menjünk vissza.

Finnország nem szólt semmit, csak szorosabban simult hozzá és a ruhájába kapaszkodott, hogy még véletlenül se tudjon elmenni a párja.

– Egyáltalán nem úgy volt, ahogy gondolod, Sveri… – nyöszörögte. – Nem csaltalak meg Eduarddal, sosem tennék ilyet… nagyon sajnálom.

– Megcsókoltad.

– Igen, de… – Elhúzódott tőle, és vádlón megbökte a mellkasát, aztán kibukott belőle minden, amit eddig magába fojtott. – Szerinted nekem hogy esik, amikor Dániával együtt vagy? Meddig kell még elviselnem?

Svédország pislogott; nem számított rá, hogy egy egy évvel ezelőtti esemény felemlegetésre kerül, még csak azt sem tudta, hogy Tino tud róla. Képtelen volt Finnország szemébe nézni – és még ő vonja kérdőre Tinót?

– Dánia egyszer elkotyogta részegen, Norvégia pedig megerősítette. – Kereste Svédország pillantását, hátha mégis megnyugtatja, hogy nem így volt, de amikor nem viszonozta, elfordult tőle. – Ez elég sok mindent elmond a kapcsolatunkról…

Dühöngni lett volna kedve, de csak keserű csalódottságot érzett. El akart menni valahová messze Svédországtól, ahol egyedül lehet és elgondolkozhat, ám a férfi nem hagyta elmenni, most fordult a kocka és ő kérlelte; hátulról átölelte, és a vállára tette az állát. Finnország alig bírt megmozdulni, s nem nagyon mert tiltakozni.

– Hol romlott el minden? – A finn hangja elcsuklott. – Én mindig téged akartalak… Észtország pedig mintha a testvérem lenne, olyan nekem.

– Akkor miért?

Finnország elvörösödött és örült, hogy Svédország most nem láthatja az arcát.

– Ez annyira kínos… – motyogta, aztán sóhajtott egy nagyot. – Akármilyen furcsa is, az csak baráti csók volt, semmi több. Afféle vigasztalás, már a legelső is az volt… és kíváncsiság.

– Meséld el.

Tino azt hitte, rosszul hall, és még jobban elpirult.

– Nem hiszem, hogy… – Kapott egy puszit az arcára, mire beletörődött, hogy nem fog menekülni a teljes történet elmesélése elől és belekezdett.


Réges-régen történt, mégis tisztábban nem is emlékezhetnék rá. Az elsőt sosem felejti el az ember, úgy hiszem.

Ősz eleje volt, még az az időszak, amikor kellemesen meleg van, de már nem az a pusztán jellegzetes nyári kánikula, amely délibábokat remegtet a sík vidék felett; reggelente már köd remegett a táj fölött és hideg volt az éjszaka.

Egy fa tövében ücsörögtem, egyik kezemben kulaccsal, míg a másikkal az ölemben fekvő Észtország hajával játszottam.

– Nem érzem jól magam – nyöszörgött, és egy kis hűsítést remélve a kezem után kapott, hogy a homlokára simítsa, de csalatkoznia kellett. – Lehetett valami abban a kumiszban, amit ittunk…

– Csak túlerjedt a melegben – feleltem és megsimogatta Észtország szeplőkkel szórt, sápadt arcát, mire ő lehunyta a szemét és nagyot sóhajtott. – Visszamenjünk a táborba?

– Nem, nem szükséges. Csak menjünk a folyópartra, ott jobban jár a szél.

– Jól van. – Fürgén felálltam és felsegítettem a kicsit szédelgő Észtországot, és ő ugyanezzel a lendülettel a karjaimba dőlt. Átkaroltam legjobb barátom derekát, és lassan a folyó felé kezdtem cipelni. – Ott újra leülünk, mit szólsz?

Észtország nem szólt rá semmit, csak a vállamra hajtotta a fejét, és egy puszit adott az arcomra. Rámosolyogtam, és amikor a folyópartra értünk, lefektettem a fűbe, ahol ő lustán elnyúlt, hogy kialudja kumiszmámorát. Nekem viszont más terveim voltak, ha már víz közelébe cipeltem.

– Nem kapsz több kumiszt! – rikkantottam, és nevetve hideg vizet fröcsköltem Eduard arcába. Barátom szenvedve felnyögött.

– Esküszöm, hogy nem iszom többet!

Észtország elkapta a csuklómat, és egy hirtelen mozdulattal magára rántott. Eredetileg valószínűleg a földön akart tudni, hogy kiegyenlítettek legyenek az erőviszonyaink, és esetlegesen birkózással intézzük el a dolgot, de kissé elszámította magát.

– Eesti, mit csinálsz? – dadogtam és azt hiszem, kicsit el is pirulhattam, mert hirtelen az eddiginél hidegebb lett az arcom körül a levegő. Észtország átkarolta a nyakamat, és kellemetlenül közel húzott magához, még az orrunk hegye is összeért, hát megtámaszkodtam a feje mellett kétoldalt, hogy ne essek rá teljes súlyommal, akkoriban ugyanis még én voltam a nagyobb kettőnk közül. Nagyon kényelmetlen egy helyzet volt, ráadásul zavarba ejtő is. Hát még ami utána következett…

Észtország lehunyta a szemeit, és ki tudja milyen elgondolásból adott a számra egy puszit. Ledermedtem és mozdulni sem mertem; úgy éreztem, hogy ezzel most nagyon csúnyán megsértjük egymást, és két barátnak ezt nem szabadna. Felocsúdva megpróbáltam ellökni magamtól, s ez sikerrel is járt, de erre ő fölém gördült, és valahogy érdeklődve fonta össze a karjait a mellkasomon. Szúrt a könyöke.

– Ez meg mi volt? – kérdeztem, amikor végre megtaláltam a hangom. Eduard ártatlanul vállat vont, és a levegőben lóbálta a lábait, mint aki nem csinált semmit.

– Csak kíváncsi voltam, hogy milyen érzés – magyarázta.

– Eesti, ezt nekünk nem szabadna… – mondtam, és próbáltam megrovóan nézni rá, de nem voltam túl sikeres, mert az volt az alapvető probléma ezzel, hogy rá nem igazán tudtam haragudni. – Az öcsém vagy és fiúk is vagyunk.

– Nem is volt rendes csók – világosított fel, majd elgondolkozva hozzátette. – Együtt próbáltunk ki mindent…

– Igaz, de előbb meg kellett volna kérdezned, hogy én is akarom-e. Ez olyasmi, amit nem lehet akárkivel… – Összekócoltam Észtország szöszke haját, mire ő valahogy sértetten nézett rám. – De ha már itt vagyunk… csináljuk rendesen – tettem hozzá megadóan.

Habár az ő ötlete volt, végül mégis nekem kellett lépnem, mert Eduard csak várakozva bámult rám.

Mindkettőnknek ez volt az első igazi csókja, tapasztalatlanok voltunk, így meglehetősen ügyetlenre és nyálasra sikeredett; savanykás íze volt a kumisztól, és a fogaink is néha-néha összekoccantak közben.

Ennek ellenére azt kell mondjam, jó volt. Örülök, hogy vele csattant el, nem pedig egy ismeretlennel valamelyik faluból – ezt nem tudtam megőrizni Svédországnak.

Amiket ezután váltottunk egyszer-egyszer, csak baráti, vigasztaló csókok voltak, semmi komolyabb. Eduard valahogy mindig is édesen csókolt, más volt, mint Svédország vagy Oroszország, mert ő nem akart birtokolni, szabad voltam vele. Pont ezért is utasítottam el a többször is felmerült észt-finn uniót is, még ha mélyen meg is sértettem vele Észtországot – az nem lett volna ugyanaz, már több a kelleténél. Nem akartam, hogy megromoljon a kapcsolatunk, elvégre ő a legjobb barátom, nem a szeretőm.


– Szóval ezért… – morogta Svédország és egy bosszús fújtatást hallatott. Finnország érezte, ahogy a lehelete összeborzolja a haját, és egy újabb sóhajtás kíséretében lehunyta a szemét. – Birtokollak?

Tino bólintott és közelebb fészkelte magát Berwaldhoz. Ki tudja, meddig álltak ott a együtt a hidegben, de egy hatalmas kő esett le a finn szívéről, ahogy elmesélte neki.

– Engem nem zavar… És ha közted és Dánia között is csak ennyi van, akkor… – Elharapta a mondatot, nem igazán tudta, mit mondhatna; kompromisszumot kéne kötniük? De legalább kvittek lettek és újra tiszta lapokkal játszottak. – Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte szinte könyörögve.

– Talán – susogta a fülébe a svéd, és maga felé fordította, mire a finn reménykedve átkarolta a nyakát. Svédország egy rövid csókot adott az ajkaira, majd felkapta, és egy hókupacba dobta bosszúként. Finnország kicsit meglepődve kászálódott ki a hóból, hogy aztán némi habozás után viszonozza a támadást.

Ismét minden rendben volt közöttük.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése