2012. szeptember 10., hétfő

Tino Väinämöinen és a szerelem bugyrai


Svédország szokás szerint nem túl szószátyár. Finnországot ez lassacskán megőrjíti, s gondol egyet: lelép tőle. Dánia másodállásban nem túl sikeres kerítőnő. Észtország nem túl lelkesen, de segédkezik legkedvesebb barátjának. Oroszország az események némán mosolygó szemlélőjéből igen fontos melléktényezővé válik. Izland hiába osztogat párkapcsolati jó tanácsokat – senki sem hallgat rá, pedig talán jobban tennék. S mindez Amerikánál bontakozik ki, nevezetesen New York cityben, aminek a történek szempontjából szemernyi jelentősége sincs, csak kellett egy helyszín.
Vajon túléli SuFinék szerelme ezen megpróbáltatásokat?
Kiindult egy beszélgetésből Tinuviellel, és mert a páros habos-babossá erőszakolt szerelme néha az agyamra megy, muszáj volt róluk írnom egy paródiát. Gyilkos. Tényleg.


– Ebből elég volt!

Svédország riadtan rezzent össze. Ahelyett, hogy eme pulzusszámfokozó reakció közepette kihullott volna a kezéből fővárosa napilapja, inkább úgy kapaszkodott szerencsétlen nyomdatermékbe, mintha az élete múlna rajta; az újság pedig fontolgatta az atomjaira hullást. A szokásos, nem gyilkosnak szánt, de valahogy mégis úgy sikerült nézésével meredt hitvesére. Nem hatott. Próbált kérdőn nézni.

– Csak úgy érdeklődnék, drága Ruotsi, hogy mikor szándékozunk kapcsolatunk eme szakaszával felhagyni? – tette fel a nagy-nagy kérdést Finnország, ami már hónapok, sőt évek és évszázadok óta nyomasztotta.

– Mire gondolsz? – A svéd továbbra sem szerette volna érteni, mire céloz a finn, mert túlságosan félt tőle, hogy pont az lesz a téma.

– Évszázadok óta élünk egymás mellett, mondhatni unióban. Amikor a feleségednek neveztél, meg sem kérdeztél előtte, utána pedig csodálkoztál, hogy fel voltam háborodva.

Berwald halvány pírral az arcán bújt vissza az újságja mögé, de Tinónak erre is volt megjegyzése.

– Na látod, pont erről beszélek. Idegesítelek, de sosem mondod ki, mert nem akarsz megsérteni.

– Ez nem az… – kezdett volna a magyarázkodásba mindenki kedvenc, ám túlságosan is szótlan svédje, de a mondat végét valamiért nem tudta kinyögni, és ott ragadt a torkában. Tino csalódottan bólintott.

– Sejtettem. Állítólag frigyben járunk már mióta, de te hozzám sem érsz. – Finnország akkorát sóhajtott, hogy abba még Svédország újságjának lapjai is beleremegtek. Felállt. – Belátom már, hogy mi valószínűleg sosem leszünk egymás lelki társai, ahhoz túlságosan különbözünk. Megértem, ha testvérbátyáid szerelmére vágysz, szóval innentől nem tartalak vissza.

– Tino, én…

– Elmegyek! – rikkantotta Finnország, és mire állítólagos párja egyet pislogott, már ott se volt. Svédország kitöltötte feszültségét az ártatlan napilapon; kicsiny gombóccá gyűrte, majd megkísérelte miszlikbe aprítani, aztán rájött, hogy az csak úgy megy, ha valamelyest kihajtogatja. Így tett, majd csak bámult maga elé az egyre sötétedő házban.

– Szeretlek, Tino – suttogta teljesen feleslegesen. Senki sem felelt a megkésett vallomásra, szerelme tárgya pedig már árkon-bokron túl volt.

 *

Finnország napokig ki sem mozdult otthonról. Végre szeretett Helsinkijében volt – az ő saját lakásában, ahol csak ő az úr, és senki sem néz rá csúnyán, ha véletlenül az asztalon felejti a legutóbb olvasott könyveket, és attól sem kell félnie, hogy valaki meglesi. Mert ebben biztos volt; a svéd felé irányuló érzéseiben már egyáltalán nem. Ha ő nem lett volna ott, a férfi valószínűleg napokig meg sem szólal. Meg tudta őrjíteni ez az állandó kussolás, ezért is jött el.

Eleinte élvezte az egyedüllétet, aztán elkezdett unatkozni. Áthívta néha Észtországot, de neki folyton dolga volt, így inkább feladta. Igazából csodálkozott, hogy valamelyik skandináv még nem rontott be hozzá, hogy közölje vele, mennyire hiányzik Svédországnak, és azonnal húzzon vissza hozzá, mert az éppen öngyilkos akar lenni elvesztése fájdalma végett.

Kicsit csalódott volt. Nem hitte volna, hogy Berwald ilyen könnyen feladja. Kicsit fájt is ez neki, de hát amikor annak idején Ivan elvitte, hasonlóan passzív volt. Mit is várhatott volna tőle? A két világháború után visszament hozzá, ám gyakorlatilag semmi sem történt köztük; üdvözlésképp egy-egy puszi az arcra és ennyi. Ami pedig a legjobban idegesítette, az az volt, hogy közben mindenki szajkózza neki, mennyire szereti őt Svédország. A fenét szereti! Olyan neki, mint valami aranyos kiskutya, csak gondoskodik róla. Habár ha belegondolt, még Hanatamago felé is több érzelmet mutatott…

Elhatározta magát: többé nem bánkódik többet Svédország miatt. Nem benne van a hiba.

Finnországnak volt egy nagy titka. Egy olyan nagy-nagy titka, aminek természeténél fogva azt hitte, hogy csak ő tud róla, közben jobb pletyka híján az összes ország ezen csámcsogott; amire Franciaország azt mondta volna, ne aggódjon, mon cher, amennyiben átjön az elkövetkezendő este, közösen megoldják a problémát egy finom vacsora után, fűszeres borok társaságában. S ez a nagy-nagy titok nem volt más, minthogy szűz volt. Végre valahára, ezer éves történelem után el akarta veszíteni. Azonban úgy tűnt, Svédországra nem számíthat ebben. Cserben hagyta. És az egész világ rajtuk röhögött a hátuk mögött.

Röpke két hét telt el azóta, hogy lelépett a svédtől. Nemsokára érkezett egy e-mail Amerikától, hogy nem érdekli, kinek milyen problémája van, ki kit gyilkol éppen, de méltóztasson mindenki megjelenni a következő csütörtökön New Yorkban tartandó világkonferencián, ahol majd megbeszélik a teendőket az egyre közeledő világvége kapcsán. Finnország nem tudott ez alól kihúzódzkodni, tehát káromkodott egy cifrát.

*

– Tino elment.

– Idióta svéd! És ezt csak most mondod?!

Dánia teljesen magánkívül volt, habár nem őt hagyták el. Ha kerítőnőt játszott, az a lehető legrosszabbul sült el, talán azért, mert nem stimmelt hozzá a neme; mindenesetre reménykedett a kicsi finn és a hülye svéd kapcsolatában. Ez idáig legalábbis. Tino, az ő kedvenc fogadott testvérük lelépett mondván, hogy nem kér többet Berwaldból. De ő, ő nem fogja hagyni, hogy ezek ketten csak úgy szétmenjenek. Azt már nem! Egy ilyen tökéletes pár, mint ők… Persze előnyükre válna, ha nem bénáznának annyit, és végre levetkőznék a nevetséges, egymás felé irányuló zavarukat. Finnország szűziessége aranyos, ám hosszútávon már-már irritáló, és ellehetetleníti a szexuális életét. Svédország meg olyan volt, amilyen, harapófogóval sem lehetett belőle sokkal többet kihúzni. Dán szomszédja azért a biztonság kedvéért tartott magánál egyet.

– Mit műveltél vele? – kérdezte Norvégia unottan reszelgetve a körmét, míg Dánia kidühöngte magát vélt kudarca miatt.

– Semmit – felelte a kérdezett. – Komolyan.

– Nem mosolyogtál rá, nem taperoltad, és semmiképp sem másztál rá és erőszakoltad meg az éjszaka közepén? – sorolta Dánia a lehetséges okokat, amiért Finnország leléphetett. Persze csak azután, hogy lélegzethez jutott. Berwald megrökönyödve fixírozta.

– Sosem tennék ilyet.

– Lehet, hogy éppen ez a gond – szúrta közbe Izland. Mindhárman értetlenül meredtek legfiatalabb testvérükre, mire a fiú kénytelen volt hosszabb magyarázatba fogni. – Nézd, nem mondom, hogy amint találkoztok, ugorj rá, vallj neki szenvedélyesen szerelmet, aztán teperd le mindenki szeme láttára, de… lehet, hogy ő már többre vágyik. Elvégre jártok, nem?

– Azt hiszem – motyogta Berwald tanácstalanul. Christensen viszont megvilágosodni látszott, s ezáltal rögtön ráérzett, mit kell kérdeznie.

– Mikor dugtatok utoljára?

– Mi még sosem… – vallotta be a svéd, s halvány pírja alátámasztotta: ő aztán nem hazudik ebben.

– Csók?

– Az sem.

– Az bizony baj – vélte Norvégia és Izland kórusban, s egyetértésükön meglepődve összenéztek.

– Tisztázzuk a helyzetet – kezdett bele az összefoglalásba Sigurđur. – Állításod szerint házasok vagytok, habár minket és az arádat elfelejtetted meghívni az esküvőre. – Pedig szívesen lettem volna koszorúsfiú, tette hozzá gondolatban. – Ez cirka hatszáz éve volt. Azóta tényleg semmi, az égvilágon semmi sem történt köztetek?

Svédország mormogott valamit az orra alatt holmi kézfogásról, párbajoktatásról, ahol véletlen a finn csípőjéhez ért, és rendszerint szaunázni is együtt szaunáztak, tehát még meztelenül is látta. Igaz szemüveget sosem viselt közben. Norvégia rezignáltan felsóhajtott, Dánia pedig majdhogynem felnevetett, és kedélyesen megjegyezte:

– Svédország, neked diplomád lehetne hülyeségből.

A megnevezett szeretetteljesen fejbe vágta, majd elfektette a friss aléltat az asztal alatt. Kiváló lábtartó volt.

– Szerintem Finnország most inkább egyedül lenne… – mondta halkan Izland, de senki sem figyelt rá. A legkisebb testvérnek sosem lehet igaza.

Amint Dánia ébredezett, Norvégiával el kezdték tervezni, miként fogják Finnországot visszacsábítani Svédország meleg tűzhelyéhez, s figyelmen kívül hagyták Izland felvetéseit, elvégre aki még sosem volt kapcsolatban, inkább fogja be. A fiú duzzogva beült a sarokba és eljátszott a lundájával.

*

A finn földek Mikulásként is ismert megtestesítője kétségtelenül mindent megtett az ügy érdekében – legalábbis ezt mondogatta magában. Húzta, halasztotta az utazást, s emiatt a legrosszabb szobát kapta végül, de pillanatnyilag ez volt a legkisebb problémája.

Az ülésrend, az az átkozott! Évek óta alig változott, mindenkinek megvolt a maga helye, legfeljebb az országok sokasodtak. Finnország mindig Svédország mellett ült, amin sürgősen változtatni akart. És itt kezdődött a probléma: valamiért senki sem akart vele helyet cserélni. Így hát kénytelen volt legjobb barátjához, Észtországhoz fordulni.

– Ennek semmi értelme, Tino – akadékoskodott Eduard, ahogy a férfimosdó kristálytisztának hazudott tükrében szemezett magukkal. A két finnugor ruhát cserélt – szerencsére a méretük nagyjából stimmelt, a magasságkülönbségük pedig nem sokat osztott-szorzott. Finnország összeborzolta a fiatalabbik haját, aztán az ötágú fésűjével úgy igazította, ahogy eredetileg neki kellene állnia. Elcsente az észt szemüvegét, helyette színes kontaktlencsével szolgált, amit a fiú szenvedve felrakott. Tino megküzdött a saját hajával is. Messziről egészen megtévesztőek voltak, de közelről látszott a különbség. – Nem mondod komolyan, hogy még sminkelünk is… – jegyezte meg Észtország, amikor Finnország egy kis tégelyt vett elő a zsebéből, s sorolta volna már az ellenérveket, amikor Tino az ajkára tette a kezét, s imigyen szólt:

– Csitt! Szeplős vagy, Svédország azonnal kiszúrná.

A fiatalabbik csendben tűrte a szeplőtelenítést. Amint végeztek, Finnország anyáskodva megigazgatta Észtország nyakkendőjét, és elégedett volt az eredménnyel.

– Tökéletes az álca. Biztos nem…? – kérdezte Tino még egyszer utoljára, biztos ami biztos alapon.

– Biztos. Tudod, Ukrajnával randizom.

Ugyan Finnország Észtország javából csak egy széknyivel került arrébb Svédországtól, de már az is haladás volt. Még nem volt felkészülve a találkozásra és úgy okoskodott, hogy Berwald nagyon haragudhat rá amiatt, amiket mondott neki. Hiszen sosem volt egymáshoz rossz szavuk, erre…

A világkonferencia viszonylag megszokottan folyt; természetesen Amerika vezette, ezért a szokásos zűrzavar hamar eluralkodott. A fél terem egymást dobálta galacsinnal, a másik fele aludt, s csak nagyon kevesen figyeltek oda. A két szerepet cserélt finnugornak eddig nem sok dolga akadt. A skandinávok sértődött pillantásokat vetettek az ál-Finnországra, míg az a jegyzeteibe meredt. Az igazi közben azon görcsölt, nehogy lebukjanak, és igyekezett minél feltűnésmentesebb lenni; mivel önmagának elfelejtett kontaktlencséről gondoskodni, senkinek sem mert a szemébe nézni. Tudta jól, hogy a lila szemei rögtön lebuktatnák.

Próbált nem feltűnően unatkozni; moderálta magát, hogy ne álljon le rajzolgatni, mert olyasmit Észtország nem szokott csinálni, ő sosem üti el az idejét holmi jegyzetdekorálással.

Minden jól ment egészen addig, míg nem néztek össze Norvégiával. Amikor találkozott a pillantásuk, Finnország úgy érezte, hogy minden próbálkozása hiábavaló volt, Lukas átlát rajta, és már le is hullott a gondos álcájuk Észtországgal. Lassan, feltűnésmentesen igyekezett az asztal alá süllyedni, s a látszat megőrzése érdekében felvette Lettország lepotyogott tollait. Alant hallotta, hogy Észtország és Svédország elkezdenek beszélgetni, így inkább a lent való bujkálást választotta. Elég szánalmas és gyerekes egy megoldás volt, de hát nem volt mit tenni. Észrevétlenül végigkúszott a lábak tengerén, hogy minél messzebb legyen a többi észak-európaitól. Időnként belerúgtak az oldalába, megtaposták a kezét, és Finnország olyankor magában szitkozódott egy sort és remélte, hogy a halk nyikkanásai senkinek sem tűnnek fel. Egyszer csak meglibbent az asztalterítő, és a kíváncsi Magyarország nézett rá.

– Mit keresel az asztal alatt, Bálint? – kérdezte a lány félhangosan. Senki sem figyelt rájuk, mivel magyarul szólalt meg, és még Finnország nevét is önkényesen magyarosította; a fiú igyekezett a legnyájasabb arckifejezését magára ölteni.

– Szerinted? Különben meg Eduard vagyok, nem látod?!

– Nem nagyon – kuncogott a magyar, majd magára hagyta a lopakodó-rejtőzködő finnt. Finnország abból a szempontból örült a kis közjátéknak, hogy legalább megtudta, merrefelé kúszott. Jobbnak látta, ha hosszabb távra letáborozik valahol; először Németországra gondolt, de mellette az izgága Olaszország ült, aki minduntalan közelebb fészkelődött Ludwighoz. Tino nem szeretett volna közelebbi ismeretséget kötni Feliciano lakkcipellőivel, így sürgősen továbbállt.

*

Oroszországot meglepte, hogy a meet eddig atrocitások nélkül telt – legalábbis számára. Az előtte való éjszaka jól aludt, Fehéroroszország nem próbálkozott olyan ürüggyel bemásznia az ágyába, hogy nincs hol aludnia, és most is nyugodtan ült csinos fenekén. Így hát nem nagyon értette, hogy mi az a motoszkálás a lábánál. Mivel a húga nem lehetett az illető, inkább utána nézett. Meglepetten szemezett a lábainál kuporgó Finnországgal. A fiú az ajkai elé tette a mutatóujját és gyorsan megrázta a fejét. Ivan vállat vont; nem tudta megérteni, miért rejtőzködik valaki egy ilyen szép napon az asztal alatt, aztán eszébe jutott, hogy néha ő is szokott ilyet csinálni. Együttérzőn lemászott Tino mellé. Nem nagyon szóltak egymáshoz, nehogy lebukjanak, és csak akkor másztak ki az asztal alól, amikor mindenki elhagyta a termet az ebédszünet kezdetével.

– Foglaljak magam mellett helyet neked Amerika filmdélutánján? – ajánlotta fel Ivan egy hirtelen ötlettől vezérelve.

– Az jó lenne – mosolygott Tino, habár oda sem figyelt rá.

 *

– Hamm-nyamm-nyamm – mondta a zombi, ahogy elkapta az áldozatát, módszeresen kibelezte, majd leharapta a fejét és elrágcsálta. Olaszország sírva kuporodott össze félelmében; ha lett volna mersze még megmozdulni, akkor bizonyára a hozzá legközelebb ülőhöz bújik. Aki mellesleg Amerika volt, szóval nem biztos, hogy jól járt volna.

Ivan színpadiasan ásított egyet. Jó hangosan és feltűnően, hátha valaki észreveszi, mennyire untatja. Agyára ment az egész hülyeség, hogy már megint ezekkel az idiótákkal kell leülnie filmezni. Persze valahol vicces volt a gondolat, ahogy rettegnek, ám mivel most nem ő volt ennek a forrása, nem túlzottan izgatta a dolog. Tudta, hogy úgy is ez lesz abból, ha a többi országgal ül le horrort nézni. De gond egy szál se, gondoskodott magának másféle szórakozásról.

Finnország figyelmesen körbenézett, mielőtt a moziterembe lépett volna. Ki tudja, hol rejtőzhet a többi skandináv arra várva, hogy ő megjelenjen és rávessék magukat, hogy visszavigyék ahhoz az anyámasszony katonája svédhez; semmi kedve sem volt az egészhez. Biztosan leleplezték már Észtországot, és ki tudja, mit csináltak vele. Egy jó horrort viszont semmi pénzért nem hagyott volna ki. A körültekintésének köszönhetően csak akkor esett be a filmre, amikor abból már eltelt egy tizenöt perc. Szeme sem rebbent a fröcsögő vérre, látott már ilyet. Lehuppant Oroszország mellé, aki mellett furcsa mód senki sem ült, ezért nagyon magányosnak látszott. Még a pattogatott kukoricáját sem kezdte meg. De lehet, hogy csak azért, mert látta, ahogy Dél-Olaszország éppen az ebédje maradékát ürítette egy zacskóban. Tino elfintorodott a szagra.

Miután helyet foglalt az orosz mellett, Tino az elkövetkezendő tíz percben semmit sem szólt, aztán nem bírta tovább.

– Mindig ilyen velük filmezni? – bökött a rettegve kedvenc németéhez bújó olaszra. Oroszország vállat vont.

– Persze, mindig. Nagyon unalmas, hogy ország létükre már ennyi elég nekik, hogy kikészüljenek…

Tino megértően bólogatott és megjegyezte: 

– Ilyenkor már nem olyan nagy hős Amerika.

– Beszóltál, kommunista disznó?! – hördült két sikoly között az önjelölt hős.

– Bocsi, ez én voltam – mosolygott ártatlanul a finn. Az amerikai fején megjelent egy hatalmas kérdőjel, ami általában Kanada jelenlétében szokott az emberek arcán tükröződni, majd vállat vont. Ezek az európaiak mind egyformák. Vagy ázsiaiak. Tök mindegy. Visszafordult a filmhez és majdnem kiköpte a popcornt, amit óvatlanul a szájába vett. Az egyik zombi katona feltűnően hasonlított Németországra, de lehet, hogy csak azért, mert az ő nemzetéből származtak az élőhalottak.

Finnország hamar rájött, hogy a film nem éppen a legjobb fajtából való és tulajdonképpen rohadt unalmas. Unottan szürcsölte az ingyenkóláját és fontolgatta, hogy kimegy és keres valami más szórakozást, amikor Oroszország feltűnésmentesen elővett egy flaskát tele átlátszó, víztiszta folyadékkal – legalábbis ő azt hitte, feltűnésmentesen tette ezt, pedig finn szomszédjáról tudhatta volna, hogy bármilyen távolságból kiszúrja a piát. Az ő tanítványa, büszke volt rá – valahol, nagyon mélyen. Rögtön tudta, hogy esélye sem lesz egyedül elfogyasztania. Kezdeményezett tehát.

– Kérsz? – kínálta meg Tinót, mire annak felcsillant a szeme.

– Naná!

Ivan felbontotta az üveget, s mivel egyikük sem hozott normális poharat, a mozibeli frissítőnek fenntartott papírpoharakba öntötte a vodkát. Az alkohol prímán feloldódott Tino megmaradt kólájában ezzel egy olyan gátlásoldó elegyet képezve, ami egy kicsit később sok kínos helyzet alól mentette fel a finnt. Persze ha jó lett volna kémiából, biztos nem csodálkozik rajta, miért készül ki ennyitől

– Kippis! – fuvolázta Finnország. Ivócimborája hasonlóakat kívánt oroszul, majd mindketten nagyot húztak az italukból. Innentől kezdve a finnek darabosak voltak az emlékei.

Az még rémlett, hogy elkezdte viccesnek találni az ide-oda guruló fejeket és Amerika halálsikolynak is beillő visításait – elvégre a zombik csak gusztustalanok, az ember jobban teszi, ha csak nevet rajtuk –, és mintha még egyszer kinyílt volna az ajtó, hogy a nálánál még jobban elkésettek besurranhassanak rajta. Remélte, hogy Svédországot csak odahallucinálta az ajtóba. És azt is, hogy hirtelen fogadott testvérei, a skandinávok ott ülnek körülötte. Oroszország megnyugtatta, hogy csak képzelődik, majd egy újabb pohárral töltött neki. Éppen a film béna megrendezését fejtette ki Oroszországnak, külön kitérve a rosszul elhelyezett hatalmi jelképekre, amikor valaki megkocogtatta a vállát.

– Az én filmem, bocs – sziszegte Norvégia, és józanító szándékkal szorosan markolt Finnország vállába. Tino nem annyira díjazta a gesztust, legalábbis erre utalt, ahogy megugrott ültében és szenvedve felnyögött. Hirtelen ott érezte a vállán Ivan nehéz karját, és ez valamiért megnyugtatta.

– Most hazaviszünk – jelentette ki valaki magabiztosan, s Tinónak egy kicsit gondolkodnia kellett, hogy rájöjjön, kicsoda; szokatlan volt Dániát suttogni hallani.

– Azt már nem! – tiltakozott. Mivel ő nem csökkentett a hangerején, mindenki feléjük fordult. Németország pisszegett; hallani akarta, mit beszélnek a filmben, ha már megint az ő történelmén csámcsognak. Szó szerint.

– Dehogynem, szépen hazamész a férjedhez, aki aggódik érted. Nagyon hiányzol annak a buzi svédnek – gügyögte a dán. A finn erre duzzogva fújtatott.

– Nem a férjem, sosem volt az.

– Nem megy sehová – szállt be a beszélgetésbe Ivan; nem volt ínyére, hogy ilyen hamar el akarják venni tőle az ivópartnerét. Tino helyeslően bólintott és kábán a vállára hajtotta a fejét. A többi északi összenézett; nem Oroszország viselkedése lepte meg őket, hanem Finnországé. Pont az ellenséggel cimborál? Ezek a finnugorok mindig is furcsák voltak, de Ivannal haverkodni még Amerikának is nagy falat lett volna… Együttes erővel megkísérelték Finnországot kihúzni az orosz karjaiból. Egyikük sem túlzottan rajongott az ötletért, így elhuzakodtak egy darabig, már-már csinos kis gombóccá fejlődve. Páran elnézően figyelték őket, míg mások panaszkodtak, hogy már megint miattuk nem hallják a filmet. Úgy a változatosság kedvéért.

A nagy huzavonában senki sem vette észre, hogy Finnország sietve és kissé imbolyogva otthagyja őket, és kimenekül a moziteremből.

Igazság szerint a finn már kicsit unta, hogy mindenhonnan villámgyorsan le kell lépnie azon félelmében, hogy valamelyik testvére megpróbálja becserkészni őt. Hosszútávon elég stresszes egy életvitel lett volna, de talán karácsonyra összeszedi magát annyira, hogy meg merje őket látogatni. Nem vallotta volna be magának, de hiányoztak a jó kis viták Dániával és a közös sörözések.

 *

– Ne haragudj, Ivan, amiért úgy otthagytalak a többiekkel – szabadkozott Tino, ahogy belépett a férfi hotelszobájába este hét körül. Megállította magában, hogy az orosznak sokkal jobb jutott; biztosan azért, mert ő nem halogatta a szobafoglalást.

– Semmi gond – mosolygott barátságosan Oroszország. Becsukta az ajtót Finnország mögött, majd hellyel kínálta a kanapén. – Lerendeztem őket.

– Ugye nem fájt nekik? Lehet, hogy pillanatnyilag a hátam közepére se kívánom őket, de nem szeretném, ha bajuk esne.

– Túlélik.

Finnország nem merte firtatni, mit takar ez. Inkább kibontotta a bort, amit magával hozott; Franciaországtól származott, tehát jófélének kellett lennie. Tino a történtek ellenére nem kívánta józanon eltölteni az éjszakát. Mivel a délután betermelt vodkás kóla még munkálkodott a szervezetében, és az utánpótlással együtt újult erővel kezdett a véráramában száguldozni, igen gyorsan széles jókedve kerekedett, az arca és főképp az orra pedig egészségesen pirosas színezetet öltött. Oroszországgal is hasonló dolgok történtek, s nemsokára már egymás combját csapkodták, amint valami buta tévéműsoron röhögtek. Finnország ott is felejtette a kezét gondolván, hogy két perc múlva úgyis ugyanott fognak tartani, tehát energiapazarlás lenne elvennie onnan, társa nem ellenezte, sőt ő is úgy cselekedett; kölcsönösen letapogatták egymást terepszemle gyanánt. Tetszetős eredményekre jutottak, így nemsokára egymás szájának a felfedezésébe kezdtek igen keveset érzékelve a külvilágból. Azt sem érzékelték, hogy nyílik a szobaajtó, és a friss levegőn kívül mások is besurrannak. Ők ekkor már igencsak hiányos ruházatban dőltek el a kanapén mit sem sejtve arról, hogy nézőik akadtak.

 *

Magyarország nem hitt a szemeinek. Igen, kétségtelenül kiváló érzéke volt ahhoz, hogy kínos és zavarba ejtő helyzetekben találja országtársait, akkor nyisson be, amikor azok kettesben létre vágynak – és persze ha már ez az alkalom adódott, nem hagyta ott őket, hanem inkább nagyon halkan behúzta maga mögött az ajtót, megfelelő helyet keresett magának és figyelt. Ki tudja, mikor lehet hasznos egy-egy kompromitáló információ valakiről, s emellett – mit tagadni ezen – élvezte is, kiváló kikapcsolódás volt számára másokat kukkolni. Tehát most is maradt.

Egyébként eredetileg azért kereste fel Ivan szobáját, hogy visszaszolgáltasson pár nála maradt apróságot; hiába telt el már több mint húsz év a rendszerváltás óta, még rendszeresen talált egy-egy olyan dolgot, ami az oroszé volt, és igyekezett tőlük minél hamarabb megszabadulni. Mivel most nem találta Fehéroroszgországot, akinek eladhatta volna, úgy döntött, hogy az eredeti gazdájának szolgáltatja vissza. Nem tervezte hosszúra a látogatást, de természetesen ez azon nyomban kiment a fejéből, amikor fellebegett a szeme előtt az ingyen meleg pornó lehetősége. Túl csábító volt ahhoz, hogy csak úgy ott hagyja őket kettesben.

Először halvány lila gőze sem volt, ki van Ivan alatt; a két férfi túlságosan össze volt gabalyodva ahhoz, hogy meg tudja állapítani a másik rajta kapott személy kilétét. Ahhoz kétség sem férhetett, hogy hímnemű volt az illető. Villanyt nem mert kapcsolni a jobb látási viszonyok érdekében, mert akármennyire is részegek voltak Ivanék (erről az asztalon szertehagyott üvegek árulkodtak), azért azt csak érzékelték volna, ha hirtelen fényár önti el a szobát. Ám így is nagyon élvezetes volt a műsor – mindaddig, míg valaki zsebében meg nem csörrent a telefon. Magyarország riadtan konstatálta, hogy nem az övé, az előtte heverő nadrágot pedig nem érte volna el feltűnés mentesen; közben az Ivan alatt heverő végigkutatta szeretője zsebeit, aztán neki is leesett, hogy merről szól. Nagy nehézségek árán tehát magára hagyta Oroszország száját és félrefordította a fejét; halk nyögés hagyta el az ajkát, ahogy Ivan a nyakát majd a mellkasát csókolta. Aztán kinyitotta a szemeit és a nem csituló, teljesen felesleges zajforrás felé nézett Erzsi pechjére. Egymásra meredvén felismerni vélték a másikat. A lány majdnem felsikkantott meglepetésében, míg a fiú egyáltalán nem élvezetből nyögte az ő nevét.

– Magyarország?!

– Hö? – hördült fel tartalmasan Ivan. A kéretlen szem-és fültanú először ledermedt, majd a szobapáfrány jótékony takarásába menekült, de már késő volt: felfedezték és életében először még az aktus megtörténte előtt. Finnország legördítette magáról Oroszországot, habár nem kellett volna siettetnie, mert mászott volna ő magától is, és így, ezzel a fajta együttműködéssel hangos és fájdalmas puffanással landolt a földön. Erzsébet megneszelvén a kínálkozó menekülési lehetőséget kislisszolt az ajtón. Ivan lassan feltápászkodott; dühös, kanos, alsógatyás valójában eredt volna a magyar lány nyomába, ha Tino nem kapaszkodik hátulról a derekába és húzza vissza.

– Ne bántsd Erzsit, biztos semmi rosszat nem akart.

Az orosz valami olyan káromkodást morgott erre az orra alatt, amit Finnország jobb szeretett volna nem érteni. Oroszországot feltehetően zavarta a tény, hogy kivételesen ő lett meglesve, fordított helyzet esetén egy jóízűt nevetett volna. Mielőtt még Ivant eluralták volna a negatív érzelmei, Tino a kanapénál sokkal kényelmesebbnek látszó ágy felé irányította őt, s újdonsült kedvese nem nagyon ellenkezett neki, hagyta magát lenyomni a puha takarók közé. Tino fölé mászott, és ott folytatták, ahol a rövid közjáték végett abbahagyták.

*

A szoba negyedik vendége megkönnyebbülten fellélegzett, ahogy becsukódott a különös páros mögött az ajtó. Kibújt a kanapé mögül, kirázogatta és megtornáztatta elgémberedett tagjait, majd becserkészte Finnország telefonját, hogy megnézze, milyen üzenet miatt bukott le a harmadik furcsa finnugor.

A legifjabb skandináv nem önszántából volt itt, s nem holmi ingyen pornó reményében jött; nagyon komoly feladattal bízták meg, mégpediglen vigyáznia kellett Tinóra, nehogy hülyeséget csináljon. Ő részéről hagyta volna tovább folyni a dolgokat, elvégre a finnek is van magánélete, ha nem kér most Svédországból, akkor az az ő dolga. Viszont ahogy látta a dolgokat bemelegedni, egyre inkább féltette Finnországot ettől a kapcsolattól. Azért igyekezett pártatlan maradni, ki tudja mit művelt Berwald, amiért kedves finnje elhagyta.

Izland sietve kiiktatott minden a telefonba bejutást akadályozni szándékozó kódot és hasonlókat, majd megnézte, milyen üzenetet kapott Finnország. A feladó Eesti volt, az üzenet a következő: VÉSZHELYZET. Így, csupa caps lockkal. A fiú dilemmába került: Észtország még mindig Svédországgal volt, a férfi egyszerűen nem vette észre vagy nem akarta észrevenni a megtévesztést, de ha most odarohan, hogy utánanézzen, akkor lehet, hogy pont olyan helyzetben hagyja magára Tinót, amiben szüksége lenne a baráti segítségre, viszont Észtországot se szívesen hagyta volna cserben. Tépelődött és toporgott egy helyben; úgy tűnt, az orosz és a finn nagy egyetértésben élvezik egymás társaságát, így Sigurđur megkockáztatta, hogy egy kis időre egyedül hagyja őket. Tino nagyfiú már, biztos tudja kezelni. Kirohant a nyitott ajtón, visszarohant, hogy tapintatosan becsukja maga mögött amit kell. Azért azt sem szerette volna, ha még több személy tud róluk, ha Erzsébet elkotyogja Feliksnek, kivel etyepetyézik egyik nyelvrokona, richtig, hogy arról másnap már mindenki fog tudni.

*

– Akció van! – harangozta be tíz perccel később Izland, levegőért kapkodva, beesvén bátyjai szobájába. Norvégia és Dánia felriadtak a meghitt csevegésből, és meglepetten pislogtak önnön oldalát markolászó öccsükre; a fiúnak elég gyenge volt a tüdeje, elméletileg futni sem lett volna neki szabad, de a szükség törvényt bont.

– És te miért nem akadályoztad meg, ha már ott voltál? – vonta kérdőre Christensen. Sigurđur csak megrázta a fejét; még mindig nem kapott rendesen levegőt. – Ott kellett volna maradnod vele, mert ki tudja, mi történik…

– Dugnak – vont vállat Norvégia.

– Azért jöttem vissza – kezdett a magyarázkodásba Izland –, mert Észtország küldött valami üzenetet, szó szerint azt, hogy VÉSZHELYZET, és úgy gondoltam, hogy ez előbbre való, minthogy Finnie szórakozását elrontsam…

– Szórakozás?! – sikította a dán Norvégia karjába kapaszkodva, mire kapott egy nagy maflást. Kicsit halkabban folytatta. – Van fogalmad, kivel „szórakozik” Finnország? Neki a mi Berwaldunkkal kéne, erre összeáll azzal a vodkavedelő állattal…

Izland szétnézett, hogy kartávolságon kívül van-e Dániától, majd vállat vont.

– Ő sem kevés vodkát iszik.

– Itt most nem az a lényeg, hogy ki mennyit iszik! Tinónak nem szabadna vele lennie.

– Szerintem pedig elég idős már ahhoz, hogy eldöntse, mit akar – jelentette ki Izland. – Ne akarjátok neki is megmondani, hogy mit csináljon, mint nekem…

Dánia már készült volna jól leszidni Izlandot, de Norvégia idegesen leintette.

– Ráér, előbb Finnie-t szedjük össze.

Felkerekedtek hát, hogy a Finnország-mentő bevetést megkezdjék, Izland pedig lassan Svédország szobája felé araszolt.

– Én addig megnézem, mi van a svéddel meg az észttel, oké?

Ráhagyták a dolgot, sőt mire végigmondta a fiú a mondatot, már ott se voltak.

*

Észtország riadtan konstatálta a konferencia közepén, hogy Finnország eltűnt mellőle. A tenyerébe támasztotta az állát, próbált természetesen, tinósan mosolyogni, de ez nem igazán jött össze neki; mindig a saját, okoskodó mosolya költözött az ajkára, ráadásul nagyon szokatlan volt, hogy nincs rajta szemüveg, ami lecsúszhatna az orrára. Tino nem találta el a dioptriaszámot, így csak hunyorogva látott el Amerika vásznáig, ahová kivetítette a pontokba szedett világméretű problémákat. Persze ez még mindig jobb volt, mintha túl erőset kapott volna.

Egészen addig azt hitte, hogy Tino mélybe bukásával kevesebb az esélye a lebukásnak, mígnem másik szomszédja meg nem szólította.

– Finnország, szeretnék veled beszélni.

„Finnország” összerezzent, és a jegyzeteibe meredt. Elgondolkozott rajta, milyen hangszínt kellene megütnie a barátjához való teljes hasonlóság érdekében, azt is figyelembe véve, hogy nemrég vesztek össze Svédországgal.

– Én nem, szóval sok sikert. – Rögtön tudta, hogy elvetette a sulykot; Finnország nem ütne meg Svédországgal szemben ilyen durva hangnemet. Vagy mégis? Ha elég dühös végül is…

A svéd erre nem szólt semmit. Eduard vetett rá egy oldalpillantást, és látta, hogy a másik arcán halvány pír játszik. A továbbiakban nem nagyon szóltak egymáshoz, az ebédszünet eljövetelével Észtország elsők között menekült ki a teremből, és úgy tervezte – igen balszerencsésen –, hogy később megy be a délutáni filmvetítésre. Amint belefutott a bejáratban szobrozó Svédországba, rögtön tudta, hogy lebuktak.

A férfi az Oroszország mellett ücsörgő igazi Finnországot bámulta; az álcája nem volt tartós, a szemüveget levette, a frufruja pedig már ugyanúgy állt, ahogy szokott. Kedélyesen beszélgettek Ivannal, mint régi jó barátok, aztán koccintottak a kólás poharukkal és jól meghúzták a tartalmát. Berwald megfordult, hogy szembe találja magát az ál-Finnországgal.

– Rögtön tudtam – morogta, majd félretolta az útból a ledermedt Észtországot, és elindult visszafele a folyosón. A finnugor követte, közben azon törte a fejét, hogyan magyarázhatja meg a helyzetet.

– Figyelj, én nagyon sajnálom…

Svédország hátának ugyan beszélhetett, nem felelt. Azért belekezdett a magyarázkodásba reménykedve abban, hogy a svéd füle azért nyitva van, de egy tíz perc elteltével kezdte megérteni, miért érezte úgy Finnország, hogy begolyózik ettől a szótlan férfitól. Mint aki megkukult, roppant nagy tehetsége volt a hallgatáshoz.

– Oké, tisztázzuk a helyzetet: kifilézel, amint zárt helyiségbe érünk? – kérdezte Észtország, mert szeretett ő őszinte lenni, erre a kérdésre pedig mindenképpen szerette volna megtudni a választ.

– Nem – felelte röviden-tömören Svédország. Beérvén a szobájába lezuttyant a kanapéra, és a kezébe temette az arcát. Észtország nem igazán tudta, mit kezdhetne vele, így inkább szétnézett; a szobát a fegyelmezett, svédes rend uralta, az egy szem bőrönd kipakolva, minden a helyén, sehol egy kompromitáló ruhadarab. Az asztalon egy ismerős szemüvegtok hevert. Eduard vetett egy gyors pillantást Berwaldra, s mivel úgy ítélte meg, hogy annak nagyobb gondja is van, minthogy ő ott van, a tokért ment és belenézett. Sajnos nem sikerült hangtalanul végrehajtani a műveletsort, mert megbotlott a szőnyeg gyűrődéseiben, és majdnem felnyalta ezáltal azt. Svédország felpillantott rá, és utálkozó arckifejezéséből ítélve azon csodálkozott, hogy mit keres ő még ott.

– Vedd fel nyugodtan – mondta végül. – Tinóé.

– Mióta van neki is szemüvege? – Észtország azon merengett, nem-e kapott használt kontaktlencséket; nem mintha kinézett volna ilyesmit Finnországból, de barátja kétségtelenül szétszórtabb volt mostanában, mint eddig valaha.

– Csak olvasáshoz használja – szolgált a válasszal Berwald. Eduard vállat vont, majd az orrára biggyesztette a szemüveget. Rögtön megbánta, mert kiderült, hogy Finnország csak közelre lát rosszul, ráadásul a két lencse ütötte egymást. Gyorsan le is vette tehát az okulárét, mielőtt még jobban összefolytak volna a szeme előtt a világ.

– Akármennyire is összevesztetek, én úgy gondolom, hogy Finnország szeret téged – jegyezte meg hosszas, bátorsággyűjtő torokköszörülés után az észt.

– Tessék? – értetlenkedett Svédország, s ebben nem is volt semmi meglepő; éppen két és fél hete hagyta el szívszerelme, most meg azt állítja ez a lökött balti, hogy szereti? Ugyan már… 

– Olyan dolgokat tudsz róla, amiket mások nem. A titkait, amiket túl zárkózott elmondani nekem, te szavak nélkül észreveszed. Nagyon jól ismerem Finnországot, hidd el, hogy fontos vagy neki.

– Persze – hagyta rá Berwald ironikus éllel a hangjában, de nem volt több hozzáfűzni valója. Valószínűleg megbeszélte magával a hallottakat, látottakat. Az észt jobbnak hagyta magára hagyni őt, és később esetlegesen visszanézni rá, nem kötötte-e még föl magát mélységes bánatában.

*

– Ez segg részeg – állapította meg Izland, miután kulturált keretek között kifetrengte magát a röhögéstől. Észtország zavartan toporgott mellette; ő találta meg Berwaldot ilyen állapotban, totálisan kiütve, lágyan horkolva a kanapén. Magát okolta, amiért otthagyta egyedül. A svéd még a szokásosnál is ijesztőbbnek tűnt így. Sigurđur közelebb lépett az alvó férfihoz, majd intett az észtnek, hogy legyen oly szíves, segítsen az ágyba cipelni Tino drága férjét.

Nem volt egy egyszerű feladat; Berwald rendesen szétterpeszkedett a bútoron, és amikor hozzáértek, rögtön mocorogni kezdett, ami azzal fenyegetett, hogy felébred. De azért sikeresen véghez vitték az akciót és lefektették a delikvenst a pihe-puha ágyába. Izland kifújta magát, és megkönnyebbülten fésülte hátra szemébe lógó, izzadt haját.

– Már csak Finnországot kell begyűjteni.

– Tényleg, hová lett?

– Legutóbb elég illuminált állapotban fedezte fel Oroszország száját és egyéb testrészeit – felelte Izland rezignáltan, és nem úszta meg, hogy még egyszer el kelljen mesélnie a sztorit.

 *

Norvégiának nem volt igaza, amikor azt találta állítani, hogy Finnország bizonyára már túl van szüzességének elvesztésén; igaz nagyon dolgozott rajta, de a részeg, ilyesféle tevékenységében egyszer már megzavart Ivan nagyon nyűgös volt.

– Miért éppen én? – nyafogta, amikor Finnország már teljese meztelen valójában csücsült a csípőjén, és mohón futatta végig a kezeit a férfi mellkasán. Mint aki most érint így először mást, ahogy az ujjai kíváncsian siklanak végig az ismeretlen izmokon… izgató, de valahogy egyszerre furcsán szűzies is. Ivanban ébredt a gyanú a kéj ködében.

– Csak el akarom veszteni, amim van, ha már Svédország nem hajlandó elvenni – magyarázta Tino halkan, majd lehajolt újból szájon csókolni az oroszt. Ivan viszonozta, és beleharapott a finn puha ajkaiba, hogy józanítsa egy kicsit, mire az felnyögött.

– Szóval még szűz vagy – vigyorgott. – Ez aranyos.

– Egyáltalán nem az! – tiltakozott Finnország, és vádlón megbökdöste társa kulcscsontját. – Ez azt jelenti, hogy nincs semmiféle szexuális vonzerőm és ez szánalmas majd ezer éves történelemmel.

Oroszország ezen is jót mosolygott, ami kezdte igencsak idegesíteni Tinót. Pedig ő annyira igyekszik, hogy többet lássanak benne az emberek, mint a jóságos Télapó… de minden hiába, úgy tűnik.

– Szóval te is így gondolod – sziszegte egészen halkan. – Nem baj, sejtettem, de majd én megmutatom…

– Ejnye, Tinuska, nem kell sehová sem sietned. Te így, ilyen ártatlankaként vagy aranyos.

Finnország erre nagyon elpirult; tükörtojást lehetett volna sütni két orcáján, de ez a sötétben nem látszott. Kicsit elhúzódott Oroszországtól, hogy a férfi szemeibe tudjon nézni, és hosszan elnyújtott, részeges hangsúllyal megkérdezte:

– Tényleg?

Ekkor azonban mindkettőjük számára elsötétült a világ. A sarokban álló vékony alak leeresztette eddig magasba tartott kezeit, leporolta magáról az őt imént körberagyogó zöldes fényt, s intett társának, hogy legyen oly szíves segíteni neki szétszedni az összegabalyodott párost.

 *

Tino hasogató fejfájással ébredt másnap reggel. Minden tagja külön-külön fájt és hasogatott, mintha darabjaira hullott volna egyetlen éjszaka alatt. Túlságosan fáradtnak és lustának érezte magát ahhoz, hogy vizes flaska után kezdjen el az ágy mellett matatni, holott a torka teljesen ki volt száradva.

Képtelennek érezte magát megmozdulni vagy visszaaludni. Hülye egy helyzet volt, ráadásul azt sem tudta, kinek az ágyában van, mert a sajátjában biztos nem. Akkor nem lenne meztelen. Igyekezett emlékek után kutakodni az agyában a tegnap estéről, de csak képek és érzések ugrottak be, arc nem.

Nem akaródzott kinyitna a szemét, így inkább kihúzta maga alól elgémberedett karját, és óvatosan körbetapogatta maga körül a terepet. Már kezdett volna megnyugodni, amikor egy másik testbe ütközött. Mivel takaróba burkolva nem tudta megállapítani, ki az, kénytelen-kelletlen kinyitotta a szemeit, és hunyorogva szemügyre vette a másik takarógombócot, mire az is megéledt és fél karjával kinyúlt, magához húzta. Finnország először ledermedt, majd hirtelen felült; túl ismerős volt neki ez a mozdulatsor. A púpos takaró erre kezdett emberi formát ölteni, és a Tinóhoz közelebbi végén előbukkant egy búzaszőke üstök.

– Ruotsi? – sikkantotta roppant férfiasan, s mivel éppenséggel be volt rekedve a szomjúság miatt, ez csak suttogásnak hatott, de legalább volt hatása; a másik férfi felemelte a fejét, levette az orráról az elferdült szemüveget, majd visszaejtette a fejét a párnára. Aztán újra felnézett, szemügyre vette Tinót és halkan felnyögött. A finnek lassan leesett, hogy jelenleg kiváló rálátás esik meztelen testére, különösen a friss karmolásokkal ékesített hátára. Gyorsan nyakig rántotta a takaróját, ezáltal Berwaldról is lecincálva egy részét.

– Mi a fene történt? – tették fel egyszerre a nagy-nagy kérdést, ám a választ egyikőjük sem tudta. Egymásra meredtek; Finnország arcán kezdett eluralkodni a színtiszta rémület és idegesség, míg Svédországén inkább a tiszta értetlenség látszódott. Tino inkább félrenézett, mert nem tudta elviselni Berwald átható pillantását; talált egy üveget az ágy mellett, jól meghúzta. Nem kellett volna, ugyanis mint kiderült, Magyarország elkallódott házi pálinkája volt, és rögtön hányingere lett az éhgyomorra, másnaposan ivott alkoholtól. Hörögve kiköpte, és félrelökte a flakont.

– Nem számítottam arra, hogy pont melletted ébredek – vallotta meg egy szuszra a snapsztól kapott bátorsággal Finnország. – Legutóbbi emlékeim szerint még Ivannal boroztam együtt… neked rémlik valami?

Berwald csak megrázta a fejét; nem állt szándékában megosztani Tinóval, hogy tegnap este majd’ kisírta két szép kék szemét miatta, közbe módszeresen lerészegedett. Különben is, arról fogalma sem volt, hogyan került ágyba, nemhogy a finn mellé. Miheztartás végett jó lett volna tudni, hányadán áll szerelme a hülye ruszkival, mert a féltékenység kezdett felkúszni a torkán. Igyekezett minél lényegre törőbb kérdést megfogalmazni, ám a finn láthatóan sietett, mert egyre idegesebben rángatta a Berwald alá szorult takarója szélét. Valószínűleg nem akart meztelenül végigbattyogni a szobán.

– Mi van közted és az orosz között?

Finnország a kérdést hallva abbahagyta egy kicsit a takarórángatást; elgondolkozva bámult egy pontot az ágytámla fölött, majd az érdektelenség rosszul sikerült álcáját magára kapva vállat vont.

– Fogalmam sincs, de jó lenne tudni.

Hallgattak egy kicsit, majd a beálló, kínossá váló csöndet Svédország törte meg.

– Nem állok közétek, ha őt akarod.

Finnország meglepetten nézett fel a takarószegély piszkálásából; már egy sor horgolást sikerült lefejtenie róla.

– Hogy vele akarok lenni? Szerinted miért csináltam végig ezt az ámokfutást? – fakadt ki. – Két hét egyedüllét sok volt nekem, vigasztalódni akartam, és nem hallgattam Eduardra, amikor azt javasolta, hogy menjek vissza hozzád, mert azt hittem haragszol rám, amiért olyan dolgokat vágtam a fejedhez. Ivan pedig ott volt, szintén egyedül, mondhatni kihasználtam, de egyébként ő is társaságra vágyott, tehát elfogadott. Csókolóztunk is, ez most így rémlik. Merem remélni, hogy több nem történt, mert így visszagondolva csak részegségemben élveztem, nem akarok vele járni vagy ilyesmi. Elég volt az is, amikor nála laktam. – Finnország kis szünetet tartott, és egy újabb monológhoz elég levegővel tankolta tele tüdejét. Folytatni azonban nem volt esélye, mert Svédország minden csepp bátorságát összeszedve odahajolt hozzá és megcsókolta; Tino le sem hunyta a szemét, annyira meglepődött. Meglehetősen ügyetlenek voltak, de mindketten úgy érezték, túl korán és sietősen húzódnak el egymástól.

– Nem szeretném, hogy magányos legyél – vallotta meg halk motyogással a takarónak, mert félt Finnország szemeibe nézni. – Szeretlek, de nem akartalak megrémíteni.

Mindketten mélyen elpirultak; Tino nem tudott mit szólni a vallomásra, de érezte, ahogy lassan, megkönnyebbülten elmosolyodik. Kedve lett volna felnevetni és körbeugrálni a szobát, de ezt nem tartotta annyira célravezetőnek.

– Akkor nem fogsz többet törékeny bábuként kezelni, és többet fogsz velem beszélgetni?

– Igyekszem – bólintott Svédország, s hogy ezt bizonyítsa, újra megcsókolta Finnországot. Eldőltek az ágyon, és fekve folytatták eme bizalomépítő tevékenységet. Később még ráértek kialudni alkoholmámoruk másnapját. 

Odakint elégedetten hallgatózott a hobbikerítőnő Dánia és szép segítője, Norvégia. A hangok alapján immár szent volt a béke Skandináviában. 


A tördelésért, hosszáért, idióta címéért és esetleges félregépelésekért elnézést kérek, még nagyon friss ez a fic. Később még valószínűleg fogom őket javítani. Nem tudom, hogy az a horrorfilm, amit megemlítek, milyen valójában, csak írtam valamit. Továbbra sem vagyok hajlandó egyetlen-egyet sem megnézni. xD 
Óhaj-sóhajnak ott a kis kocka alul. :D

8 megjegyzés:

  1. basszuuus. ez. megölt. xDDDD
    és. a skandinávoknál a hallgatózás és mindenbebeleszólás családi hobbi vagymi?xDDDD (ezt muszáj megkérdeznem mindig minden Hetástól.)
    ui.: bocsi az elég értelmetlen és nagyonrövid kommentért mooost ennyit tudok kipréselni magamból ><

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Akkor majd újjáélesztelek valahogy~
      Hát, valahogy úgy. xD Nagyon összetartó társaság. :D
      Semmi gond, megértem, kicsit tömény volt ez így egyszerre... xD Köszönöm, hogy írtál~ <3 Puszi~

      Törlés
  2. nyúúúúúúúúúúú úgy a közepéig kommenteltem msnen :D
    amm a vége *-* akárki akármit mond és SuFines vagyok(vagy FinSu x3) azért egy EstSve-t is megnéztem volna...(és ilyenkor kezdek el félni magamtól is xD)
    megjegyzésem óhajom sóhajom csak annyi, hogy ez nem kocka mert az egy térbeli test ez kéremszépen egy téglalap :D
    pusszancs ^^
    ui: sokkos állapotban leleddzem xd

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem A SveEst már meredek lenne... xD De végül is... még nem láttam őket együtt. xD
      Köszönöm a helyesbítést, a geometriával nem vagyok olyan jóban. ;D (na jó, a kocka jobban hangzott xD)
      Remélem, hogy hamar kihevered a sokkos állapotot, mondanám, hogy nem volt szándékos, de... xDD
      Puszi és köszi, hogy írtál~ <3

      Törlés
  3. Tudom, hogy ez már régi de én most olvastam és nem lehet szó nélkül hagyni.
    Szakadtam én a röhögéstől, naná, de rájöttem, hogy legalább annyira aranyos is volt mint vicces. ezek az apró momentumok..
    ahogy Nor reszeli a körmét xd ahogy Feli szokás szerint bazerálja Ludwigot a meet közbe, Amerika és a filmjei.. egyszerűen annyira tipikus, olyan ismerős, hogy ó, igen, ezek annyira ők.
    és a vége *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nyugodtan lehet bármit, bármikor kommentelni. Tényleg. Én csak örülök. :D Előbb-utóbb úgy is észreveszem és válaszolok~
      A reakciódat látva megint akarok valami humorosat írni. :D (Na jó, igazából készülget... csak nem tudom, mikor leszek meg vele.)
      Örülök, hogy sikerült megnevettetni és hogy feltűntek ezek az aranyos pillanatok is~
      Köszi, hogy írtál~ <3

      Törlés
  4. Én még csak most tudtam olvasni (egy jó kis föcitz után ez így pont jó...), de imádom!!!! Annyira Hetaliás a hangulata, hogy csak ámulok... Nagyon jól sikerült. A GerIta, a SweFin, a RusFin(ezt a párost nem bírom, de itt tetszett), és az a leheltnyi, alig érezhető DenNor(Nah jó, nem annyira alig...)... Szóval szeretem. Mint az összes többi műved. Magyarország nagy volt! XD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett, és köszönöm, hogy írtál~ :3 És remélem, hogy jól sikerült a föcitézéd. :D

      Törlés