Izland megpróbáltatásai külhonban

Családlátogató fic hisztis, kultúrsokkolt Izlanddal a főszerepben. 

– Olyan kár, hogy pont akkor mész haza, amikor még szép idő van… – sóhajtotta Izland, ahogy szorosan magához karolta párját. A főutcát rótták, a kockaházak ablakai éhesen nyíltak a friss levegőre.

– A szép idő huszonöt foknál kezdődik – mondta önérzetesen Hongkong. Ezt alátámasztandón két réteggel többet viselt, mint Izland, és párja egyik télre való sálját is elcsaklizta. – És Yao vérig sértődik, ha nem megyek haza. Nagycsaládi összeröffenés lesz. Arra gondoltam, hogy te is eljöhetnél. A többiek már mióta nyaggatnak, hogy vigyelek el bemutatni, és akár tetszik, akár nem, már a családhoz tartozol.

Sigurður szusszantott, bólintott. – Köszönöm, de nem hiszem, hogy…

– Már mindent megszerveztem – hunyorgott fel rá. – Tegnapelőtt elkértelek a főnöködtől…

– Szóval azért szöktél meg!

– … aki Kínának nézett, de aztán megnyugtattam, hogy én Hongkong vagyok. Jegyed is van már, azt is intéztem.

– És ha nem kérdezek rá, mikor tudtam volna ezt legkésőbb.

– Holnap reggel – ragyogott rá Leon, mire párja ő szkeptikusan felvonta a szemöldökét. – Na jó, ma este, mert arra az eshetőségre is gondoltam, hogy meg kell győzni.

– Valóban? És ha az sem jár sikerrel?

– Bízok a képességeimben – jelentette ki magabiztosan a keleti. – Ha pedig még azután is makacskodnál, akkor magamhoz láncollak, és jössz velem. Nincs apelláta.

Izland pont úgy bólogatott, mint aki egy szavát sem hiszi. – Értem. És mégis hogy győztél volna meg? Nem mintha ellenkezni mernék veled, Mr. Mindent-Előre-Leszerveztem. – Elengedte, szembefordult vele, és megbökdöste a mellkasát. Leon elkapta a kezét, és csókot lehelt a mutatóujjára. Aztán hirtelen a ház falának döntötte, és hozzásimult, mire halványan elpirult. – Hé, közterületen vagyunk… – motyogta elgyengülve Sigurður.

– És az hol zavar engem? Úgy is itt kezdtem volna, mert így legalább zavarba jössz, és kevésbé tiltakozol.

– Ó, milyen ravasz… No állj félre egy kicsit, kikötődött a cipőfűzőm. – Arrébb hessegette a másik fiút és lehajolt. Úgy tett, mint aki nagyon szöszmötöl, és mire Leonnak leesett, hogy könnyű, cipzáras bokacsizma van rajta, már fel is ugrott és elsprintelt a bazaltorgonás templom felé. – Kapj el, ha tudsz! – rikkantotta, és befordult a következő sarkon. Hongkong utána rohant, és fél Reykjavík az ő nevetésüktől visszahangzott.

*

Két nap múlva már félig kiheverve az időeltolódást tengették idejüket Hongkong sokadik emeleti lakásában. A szmogra és a rossz időjárásra tekintettel ki sem tették a lábukat az ajtón.

Leon minden szakácstehetségét bevetve igyekezett valami igazán különlegeset összeütni. Izland egy darabig próbált neki segíteni, de aztán feladta; párja kifejtette, hogy a kínai éppen attól lesz kínai, hogy ő csinálja, és Sigurður nem kontárkodik bele az európai módszereivel. Így a nyugati csak csücsült az asztalnál, és hasztalan reménykedett abban, hogy Leont idegesíteni fogja a bámulása. Unaloműzés gyanánt egy fogpiszkálón rágódott – Hongkong szigorú volt, mert pontosan tudta, hogy ha most engedi édességet enni, csak mutatóban fogja megkóstolni a művét, míg égre-fölre esküdözik, hogy ő imádja a főztjét. Izland általában ijesztően keveset evett, és állandóan nassolt volna, ha hagyja. Ő maga is édesszájú volt – köszönhetően a nemzeti konyhának – de Sigurður mindenkin túltett. A sok kávé miatt már rá sem mert szólni, ha nem ihatta meg a napi betevő koffeinjét, kifejezetten hisztis volt.

Amint kész lett a vacsorával, egy porcelánedénybe szedte, és két gyertya társaságában az asztalra helyezte. A remegő lángokon kívül csak egy hangulatlámpa nyújtott fényt vad, vöröses árnyalatba borítva mindent. Izland felkelt volna, hogy elővegye az evőeszközöket, de Hongkong finoman visszanyomta a székbe, és egy pár evőpálcikát helyezett elé. Az északi felvonta a szemöldökét.

– Én nem tudok azokkal enni.

– Éppen ezért fogom megtanítani – ereszkedett le mellé párja. – Nem olyan bonyolult.

– Tuti nem fog menni – nyafogott Sigurður, de ő meg sem hallva ezt már a tenyerébe vette a kezét, és magyarázni kezdett. Előbb az egyik, majd a másik pálcikát is az ujjaira fektette, és rászorította a hüvelykujját.

– Az a lényeg, hogy a felső pálca szabadon tudjon mozogni. Nem döfsz, nem szúrsz, csak csippentesz.

Becsületére legyen mondva igyekezetett, de sehogy sem akar menni. Akkor bezzeg könnyűnek látszott, ha Leonra pillantott – bizonyára a vérükben van ezeknek a keletieknek, hogy még a rizst is hihetetlen sebességgel képesek a szájukba rakodni. Amikor ezt megjegyezte, a mélybarna szemek vidáman, kissé talán gunyorosan ragyogtak rá.

– Gyakorlat teszi a mestert – somolygott, és Izland felé nyújtotta a maga falatját. – Kósti?

– Nem ér, te több… – Nem fejezhette be a mondatot, mert Hongkong betömte a száját az édes-savanyú szószba mártott gombóccal. Alig rágott, gyorsan lenyelte. – Etetni azért még nem kell.

– Nem? Rendben – bólintott Leon, és visszafordult a maga tányérjához. Míg lassan, komótosan eltüntette az adagját, Izland szorgalmasan, ám továbbra is eredménytelenül szenvedett. Párja lefogta a kezét, amikor az étel felszúrásával próbálkozott, mire ő válaszul megragadta a vállát és egészen közel hajolt.

– Éhen maradtam, te leszel a vacsorám – suttogta elővéve a legfenyegetőbb hangszínét. Hongkong ártatlanul pislogott rá.

– Azt hittem én a desszert leszek.

Sigurður félrebiccentette a fejét, és határozottan végigmérte, talán azt próbálta eldönteni, mennyire lenne rágós párja. Ő tűrte a mustrát, lapos oldalpillantást vetett rá, aztán összefűzte az ujjaikat, és közelebb húzta. Felvették a pálcikákat, együtt valamivel több eredményt értek el, de az északi a végén így is már kínjában nevetett, mire Hongkong nagy kegyesen megjegyezte, hogy akár kézzel is lehet enni.

– És te hagytad, hogy szenvedjek. – Sigurður felhúzta az orrát, mintha most vérig sértődött volna.

– Vicces volt – vont vállat Leon, és szeretetteljesen megsimogatta a vállát. – Olyan kis béna tudsz lenni.

A szigetország színpadiasan félrehúzódott az érintés elől, és duzzogást színlelt. Hongkong visszavonulót fújt, és összepakolt maguk után. Aztán Izland hátulról rávetette magát, és átölelve akadályozta abban, hogy elmosogasson.

– Azért ügyes voltam?

Komolyan elgondolkodott a kérdésen, s hogy időt nyerjen, hümmögött. Nem egészen így képzelte el, azt hitte, könnyebb lesz Izlandnak a pálcikákkal bánni, hiszen szép, hosszú ujjai vannak. De legalább már nem mondhatja Yao, hogy nem igyekszik.

Megfordult, átkarolta a nyakát és megcsókolta. Testük összepréselődött, Izland a pólója alatt kezdett matatni, és neki eszébe jutott, milyen jó lenne, ha nem a ház különböző pontjáról kerülnének elő a ruhadarabjaik.

Sigurður elégedetten, enyhe izomlázat ígérő zsibbadással tagjaiban henyélt az ágyon. A másik szuszogása a balján kezdett egyenletesebbé válni, jobb lábát felhúzva a hasához, a takarót ölelgetve feküdt. Fekete haja teljesen kócos volt, reggel talán nyafogni fog érte. Izland feltámaszkodott a könyökére és fölé hajolva kisimított egy tincset az arcából. Azon gondolkozott, odabújjon-e hozzá.

Már éppen megvalósította volna az elhatározást, amikor résnyire nyílt az ajtó, és egy fekete árny surrant be, hogy aztán halk nyávogással felugorjon az ágyra. Hongkong tiltakozón a fejére húzta a takarót, de párja rögtön simogatni kezdte, amit a macska bősz dorombolással értékelt. Leon éppen aznap panaszkodott rá, hogy őt bezzeg harapdálja és szabályosan terrorizálja, egyáltalán nem olyan, mint amilyennek Sigurður jelenlétében mutatkozik. Izland viszont azon az állásponton volt, hogy amilyen a gazda, olyan a macskája – neki mindkettő kezes és törleszkedő volt. A fényes, fekete bundába fúrta az ujjait, mire az állat hanyatt vágta magát, és felkínálta a hasát dögönyözésre. Félhangosan, kedveskedve leribancozta, aztán kuncogott, amikor a takaró alól morgós ellenkezés szűrődött ki.

– Sicc, Mao, ez az enyém. – Hongkong hirtelen átkarolta hátulról, és egy gyenge legyintéssel a fenekére lehessegette a macskát. – Én is tudok dorombolni, ne foglalkozz azzal a buta macskával.

– Szerintem hasonlítotok.

– Köszönöm, épp előbb kurváztad le.

Izland felvihogott, s tanúbizonyságot téve arról, hogy ő igenis rugalmas, hirtelen hátrafordult és a párnák közé teperte Hongkongot. A csuklóit összefogta a feje fölött, és az arcába hajolt. Leon nem tiltakozott, kíváncsian nézett fel rá.

– Tudod valamin ülni is kell holnap… – jegyezte meg csak úgy mellékesen, mire Izland arca lángba borult, és eleresztette.

– Úgy is túl fáradt vagyok – motyogta, míg inkább mellé kerekedett, akár egy macska. Magukra ráncigálta a földre száműzött takarót, és arcát párja nyakához fúrta. Hongkong elmosolyodott és átkarolta.

*

Izland érezte, hogy lassan, de biztosan fülig vörösödik Kína mustráló pillantásától. Konferenciákon ugyan már találkoztak, de ez volt az első alkalom, hogy beszéltek is. A férfi jóval alacsonyabb volt nála, a testalkata törékenyebb (talán a kora miatt), mint Hongkongé, mégis valami fenyegető, ősi erő áradt belőle, és Sigurður nagyon nem akart vele ujjat húzni. Végül biccentett, és kezet nyújtott neki. Nem érdekelte, hogy lagymatag lesz a kézfogása, nem merte túlságosan megszorítani a vékony ujjakat.

– Megengedem, hogy Yaónak hívj, de hivatalos ügyekben továbbra is elvárom a Kínai Népköztársaság megszólítást. – A hangja éles volt, az angol szavakat szokatlan helyeken törte, és mintha minden egyes mondatában ott lett volna valami furcsa dallam.

– Örvendek a szerencsének… Yao.

Kína hideglelősen rámosolygott, és tovább adta a kezét Tajvannak. A lányt már ismerte köszönhetően annak, hogy Mei kényszeresen rárontott bátyjára csengőt-ajtót nem ismerve. Meglepte és zavarba hozta, hogy kapott két puszit az arcára. Makaó nem méltatta annál nagyobb figyelemre, mint ami egy idegennek jár, habár érdeklődött afelől, hogy áll a szerencsejátékokkal. Hongkong csak finoman megrázta a fejét, nehogy hagyja magát behúzni a csőbe, nem hiányzik ez a gazdaságának. A keletiek közül egyedül Dél-Korea volt magasabb nála, valószínűleg neki még gyakrabban kellett odafigyelnie arra, hogy ne verje be a fejét az alacsony szemöldökfákba. Széles, nem sok jót ígérő vigyora valahogy Dániát juttatta eszébe.

– Hol hagytad már megint a testvéredet, Yong Soo?

Kína kérdésére Dél-Korea arca elkomorodott és morgott valamit arról, hogy igazán tudhatná már, hogy szóba sem áll vele. A másik kényes kérdés pedig Japán holléte volt.

– Én a helyedben egyáltalán nem lennék olyan biztos a dolgomban, bátyám – kotyogta Tajvan a haját csavargatva. – Igen, Kiku nagyon türelmes, de egyre jobban kezded túlfeszíteni a húrt. És most nem csak azokról a buta szigetecskékről beszélek. Múltkor is engedély nélkül behatoltál a légterébe.

– Elnézést, a levegőbe még nem vetítette ki a határjelzéseket – mondta szemrebbenés nélkül Kína. Hongkong megköszörülte a torkát és bejelentette, hogy ők most lelépnek átöltözni, és a kezénél fogva elhúzta Izlandot az egyik szűk folyosó irányába.

Kína vidéki háza hatalmas és nagyon régi volt. A kötelező modernizálás idegennek hatott benne, és Izland egyedül bizonyára eltévedt volna. Nem is figyelt rá, merre kanyarognak, inkább a falakra aggatott, selyemre írt írásjeleket és a fametszeteket nézegette. Leon nem sietett túlzottan, valószínűleg nem akaródzott hamar visszatérnie a fagyossá vált családi légkörbe.

– Ez az én szobám. – Hongkong egyszer csak behúzta egy ajtón, mielőtt befordultak volna még egy sarkon. Sigurður itt is alaposan körbenézett; nagyon tetszett neki a falakat borító melegbarna lambéria, a csinos, alacsony és még véletlenül sem rendeltetésszerűen használt könyvespolc, és a széles, erdőre néző ablak, ahonnan kinyitva azt friss szellő szökött be. Itt sokkal tisztább volt a levegő, mint a városban, de az északi a biztonság kedvéért mindig a zsebében tartotta az inhalátort.

– Tetszik, illik hozzád.

– Örülök – mosolyodott el a keleti, és a következő pillanatban már el is tűnt a ruhásszekrény bugyraiban. Sigurður lezuttyant az ágyra; már rég megtanulta, hogy kár megszólni Hongkong öltözködési szokásait, mert úgy sem ér el vele semmit. És különben sem volt rossz ízlése, de vásárolni csak túl sok fölös szabadidő esetén volt szabad elmenni vele.

– Most tényleg át akarsz öltözni?

A szekrényből lelkes helyeslés hallatszódott.

– Ugye azt tudod, hogy különbözik a méretünk?

– Ne aggódj, múltkor levettem. – Hongkong végre előkerült a bútorból kezében két selyemruhával. A világoskék darabot Izland kezébe nyomta és leült mellé. – Gondoltam szépen kihozza a szemed színét – magyarázta Leon vidáman, ahogy vetkőzni kezdett. Az északi bámulta egy darabig, elidőzött pillantása a sima hasfalon, és a szépívű vállakon. Hongkong elkapta a pillantását és rávigyorgott. – Na mi van, segítsek?

– Kérlek.

Csak akkor rebbentek szét, amikor Dél-Korea nagy svunggal rájuk nyitott, hogy közölje: Kína már égen földön keresi őket. Izland zavarában úgy ellökte magától kedvesét, hogy annak meg kellett kapaszkodnia az ágy szélében, ha nem szeretett volna a földön landolni. Az ajtóban ácsorgó rokon felvonta a szemöldökét, majd távozott. Sigurður valami bocsánatkérés-félét motyogott, és hogy most szépen bemutatkozott, aztán hagyta, hogy kedvese eligazgassa rajta a felsőt. Felkelt, megnézte magát a szekrényajtó tükrében (valahogy mióta járt az ázsiaival gyakrabban nézegette magát, és a megszokottnál jobban ügyelt az öltözködésére, bizonyára ragadt rá valami Hongkong jól akarok kinézni mániájából). Az eredmény nem volt rossz, Leon még el is találta a méreteit. A fekete farmer szerencsére maradhatott, bár Leon azt is lecserélte. Hozzá természetből fakadóan illet ez a ruházat és az égővörös szín. Izland viszont kényelmetlenül és kicsit röhejesen érezte így magát. Nem szokott ő a parádézáshoz… Márpedig itt az lesz ismerve Hongkongot és a történeteket, amiket mesélt a közös ünneplésekről.

– Ne legyél már ennyire megszeppenve, ha eddig nem ettek meg, most már nem is fognak.

– Nem vagyok megszeppenve! – vágta rá rögtön, aztán megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. – Szóval túl vagyok a kényesebb részén?

– Fogjuk rá – bólintott párja, ahogy összefűzte az ujjaikat és kihúzta magával a folyosóra.

– Ettől most megnyugodtam.

*

– Szóval, mik a terveid a közeljövőre nézve? Atyaég, honnan tudjam?

– Biztos nincsenek olyan nagyhatalmi terveid, mint a bátyámnak – vihogta Leon. Japán, aki ugyan most megkésve érkezett, és túlságosan is kimérten viselkedett a házigazdával, hozott a legjobb rizspálinkájából, amire aztán mindannyian rávetették magukat Kína óvását figyelmen kívül hagyva. Hongkong és az alkohol meglehetősen rossz párosítás volt, Izland átkarolva a derekát is alig győzte korrigálni a lépteit.

– Sosem tudhatod… – merengett. – Tudtad, hogy évente növök pár centit?

A fiatalabbik a nagy bólogatás közepette elvesztette az egyensúlyát, és biztosan felnyalta volna a földet, ha párja nem tartja meg. Izland érezte, hogy ő is szédülni kezd.

– Igen, ezt nem felejtetted el a legelső randin közölni. Lassan kontinens lesz belőled, ember!

Erre már Sigurður is felvihogott.

– Csak tudnám, mit akarsz vele kompenzálni…

A szigetország felvonta a szemöldökét. – Véleményed szerint kompenzálásra szorulok?

– Nem, dehogy – rázta meg határozottan a fejét, s tincsei csak úgy repkedtek mindenfelé (Yao egy fél órája szólt rá, hogy kezdjen velük valamit, vágja le őket vagy növessze meg, és fogja össze, mert ez így nem állapot, nézni sem bírja, de az északi szerint teljesen rendben volt). – Tök rendben vagy.

– Ezt örömmel hallom. – Újabb frontális ütközéstől mentette meg, majd behúzta egy ajtón. – Itt a szobád, ne menj tovább.

Hongkongban még magas véralkoholszinttel is több erő lakozott, mint gondolta volna; ahogy ledőlt az ágyára, magával rántotta Izlandot, aki egyensúlyát vesztve zuhant rá. Átkarolta a nyakát és nem eresztette, de ő egészen addig mocorgott és helyezkedett, míg valamelyest fel tudott ülni, hogy ne annyira nyomja Leont. Két csók között megpróbálta elküldeni józanodni, de akár a falnak is beszélhetett volna – bár kétségtelen, hogy az nem viszonozza ilyen hevesen. A végén már szabályosan le kellett hámoznia magáról. Leon mindig talált rá utat, hogy valami lehetetlen szögben és módban fonja össze a végtagjaikat. Kezdett egyre idegesebb lenni, és úgy megszorította a vállát, hogy a másik fiú fájdalmasan felszisszent, és mintha a pillantása is tisztult volna. Kihasználva a pillanatnyi gyengeséget ellökte magától, és az ágy végébe kúszott.

– Te tök részeg vagy – mordult rá. Hongkong feltámaszkodott az alkarjára, hogy szemmel tarthassa.

– Nem is. Gyere vissza…

– Attól még, hogy tagadod, az vagy. Vedd már észre, hogy nem bírod olyan jól a piát, mint én.

– Rágalom, tudom, mit csinálok.

– A fenét tudod. – Még egy kicsit kúszott volna hátra, de az ágy elfogyott, és lebucskázott a földre. Hongkong rávetette magát, és a nyakába szuszogott, ahogy átölelte. – Épp készülsz megerőszakolni.

– Mi? – Végre elengedte, és felült a sarkaira. – Nem akarlak… megerőszakolni.

– Hát pedig nagyon úgy tűnik. – Izland kihúzta alóla a lábait, és feltápászkodott. – Ha észrevetted volna, nem akarom. És akkor már erőszak. – Eligazgatta magán az összegyűrt selymet, míg hátat fordított, és elindult a fürdőszoba felé. – Észrevehetnéd, hogy nem körülötted forog a világ, és részegen pont nem vagy az esetem.

– Sigurður… – Túl lassan eszmélet fel, az északi már be is csapta maga mögött az ajtót, kattant a zár. Persze ki tudná nyitni, ha nagyon akarná, de annak mi értelme lenne? Csak még jobban magára haragítaná, esetleg megijesztené. Inkább lecsúszott a fal tövébe, és hátradöntötte a fejét. – Ne haragudj…

Izland odabent sértetten szusszantott, és leült a kád szélére. A tenyerébe támasztotta az állát, és percekig csak bámulta a vörös csempét. Nem nyugtatta meg a szín, sőt, ráadásul azt is hallotta, hogy az alkoholtól szinteket zuhant párja az ajtóhoz dől, és azt mondja, sajnálja. Hát sajnálhatja is!

Idejét se tudta már, mikor ijedt meg ennyire a szextől. Hongkonggal minden csodálatos volt, imádta, ráadásul egy macska hajlékonyságával bírt, amivel igen kellemes meglepetéseket tudott szerezni. Az alkoholtól viszont mindig koordinálatlanná vált a mozgása, amiről bevillantak azok az emlékek, amikor Norvégia hasonló állapotban, szerelmi bánatosan betámolygott a szobájába, hogy a testét követelje. Nem akarta, hogy ez velük is megtörténjen, ahhoz túlságosan fontos volt ez a kapcsolat.

Fogalma sem volt, meddig ücsörgött a fürdőben, míg megnyugodott; becsukta a szemét, hátradőlve majdnem a kádba bucskázott, és igyekezett kiüríteni az elméjét, majd amikor ez nem sikerült, legalább a figyelmét elterelni.

Ez nem jellemző Hongkongra, nem fog még egyszer megtörténni, mondogatta magában. Majd ügyel rá, hogy ne kerüljenek olyan helyzetbe, hogy alkoholt kelljen inni.

Amikor elhagyta a fürdőszobát, Hongkong már szétvetett tagokkal szuszogott az ágyban. A takarót lerúgta valahová, Izland megkereste és betakargatta, majd arrébb pakolta a fiú útban lévő tagjait, és ő is lefeküdt. Leon reggelre odakerekedett az oldalához, akár egy macska – néha tényleg csak a dorombolás hiányzott belőle.

*

Eltartott egy ideig, mire megtalálta Izlandot. Még úgy is, hogy eligazítást kért húgától, hol és milyen hangulatban találhatja meg. Kint ücsörgött az erdőre néző teraszon, és egészen elmélyedt az olvasásban. Megérintette a vállát, mire összerezzent, felkapta a fejét, és becsapta a kötetet. Meglátva a másikat elmosolyodott, így Hongkong arra a következtetésre jutott, hogy nem haragszik rá – annyira. Leült mellé ügyelve arra, hogy egy húsz centi távolságot megtartson.

– Téged kerestelek – sóhajtotta. – Sajnálom, ami tegnap történt. Nem akartam erőszakoskodni veled vagy megijeszteni, ne haragudj…

– Semmi gond – vágott közbe gyorsan Sigurður. – Most már tudod a határaidat. Majd ha jössz hozzánk karácsonykor, csak narancslevet kapsz.

– Rendben. – Leon megkönnyebbülten pillantott fel rá, és amikor találkozott a pillantásuk, az északi felé hajolt, ujjaival félresöpörte a szemébe lógó tincseket, és megpuszilta az ajkát. A csókban ott volt a békülés édeskés íze, a cirógatás a tarkóján megnyugtatta, és amikor elváltak, akkor sem húzódott el tőle, inkább a mellkasához bújva mélyen beszívta az illatát.

– Jól van na… – Izland zavarba jőve veregette meg a hátát; nem volt hozzászokva az ilyen hirtelen érzelmi kitörésekhez. – Hé, én nem is rágóztam!

Hongkong elvigyorodott. – Én viszont igen, szóval kérem vissza.

*

Tudta, hogy hosszú délutánnak néz elébe, ha Kína beszélni akar vele – a kifaggatás újabb hullámára viszont nem számított. Szemben ült vele egy négyszögletű asztalnál, közöttük táblajáték mezeje feszült, aminek Sigurður úgy ült neki, hogy halvány fogalma sem volt a játékszabályokról, de skandináv leleményességével igyekezett őket kitalálni vagy újraalkotni. Hogy ne akadjanak folyton fenn a szabálytalanságokon, és Kína se húzza fel magát, Hongkong odaült mellé segíteni. Igazából ez sem volt teljesen szabályos, mert a családtagjelöltnek egyedül kellett volna játszania, de ez őt nem érdekelte. Már csak azért is, hogy idegesítse Yaót a lehető legközelebb ült Izlandhoz, még a lábait is félig az ölébe tette, és időnként bizalmasan a fülébe súgta a helyesnek ítélt megoldásokat.

– Mint tudhatod, nálunk komoly hagyománya van a névadásnak.

Izland biccentett, de nem pillantott fel Kínára, inkább a táblát figyelte, hátha végre egyedül is ki tud találni egy helyes lépést. Amikor megfogott volna egy bábut, Hongkong a fejét csóválta. Visszaejtette a helyére.

– A Wang Yao királyi akaratot jelent – folytatta Kína, miközben a nyugati vendég minden mozdulatát figyelte. Izland nem is tudott volna hozzáillőbb nevet találni, hiszen a férfi pontosan úgy viselkedett, mint aki kelet ura. – A te neved mit jelent?

Izland kihúzta magát. – A győzelem védelmezője. A családnevemet az izlandi írásbeliség egyik atyja után vettem fel.

Hongkong már sejtette is, hová akar bátyja kilyukadni; úgy gondolta, megkönnyíti Izland dolgát, ha közbekotyog:

– Nem névrokonod véletlenül sárkányölő Siegfried?

A fiú elvörösödött ugyan, de bólintott, és rögtön magyarázkodni kezdett.

– Az, de a mi sárkányaink egyáltalán nem olyanok, mint a tieitek.

– A sárkány attól még sárkány – kezdte vészjóslóan Kína.

– De én sosem öltem egyet sem!

– Elég legyen már, Yao – csúsztatta puha, kicsi kezét a vállára Tajvan. – Már így is a frászt hoztad szegény Izlandra.

Már éppen közbeszólt volna, hogy annyira nem ijedős, de aztán találkozott a pillantása a házigazdával, és jobbnak látta hallgatni.

*

– A bátyád egy örök életre elásott – morogta, ahogy pár nappal később a bőröndökkel hurcolkodtak. – Egyáltalán minek kellett felhozni Siegfriedet?!

– Már úgy is tudta – vont vállat Hongkong, míg ledobta terhét az előszobában. Komótosan kikötötte a cipőfűzőjét, majd szépen berakta a lábravalókat a cipős szekrénybe (a többi olyan pár közé, amit használt is; Izland fejét tette volna rá, hogy egy életre elegendő tartaléka van lábbelikből). – Csak kíváncsi volt, megmondod-e magadtól. Hogy ne csak azért utálhasson, hogy a kedvenc kisöccse kevesebbet foglalkozik vele.

Sigurður felprüszkölt, mire Hongkong csak vihogott.

– Ez nem vicces. Lehet, hogy emiatt most az egész családod utál, és amikor a következő alkalommal találkozunk, le fognak engem karatézni. – Vádlón megbökdöste. – Nincs saját hadseregem sem, rémlik?

– Az enyém Kínáé, mit szólsz? Aranyosan félsz.

– Tudod, mit csináltak azzal a vikingek, akit gyávaság vádja ért? – Derekánál fogva magához rántotta, és a fülébe suttogva folytatta tovább. – Egy a mellkasán ejtett lyukon át kihúzták a tüdejét.

– Vegyem ezt fenyegetésnek?

– Akár.

– Csodálatos. Zárt ajtók mögött azt csinálsz velem, amit akarsz, de ha valamelyik szomszéd rajtakap minket, amint homoerotikusan hozzám simulsz, engem kivágnak innen.

Az északi zavarában szinte azonnal eleresztette. Leon becsapta az ajtót, ráfordította a kulcsot. Beleakasztotta mutatóujját Sigurður nyakláncába, és maga után húzta. Izland botladozva követte, útközben lerúgta magáról a cipőjét (Hongkong kevés dologra volt allergiás, de arra nagyon, ha bevitte a sarat a szobába), és igyekezett nem megismerkedni közelebbről a padlóval. Valószínűleg felnőtt-tevékenységbe is fogtak volna, ha nem támadja le őket a fekete macska, hogy némi cirógatásért kuncsorogjon, majd összevissza karmolja Leon kezét. A fiú kénytelen-kelletlen vette üldözőbe, míg Izland lehuppant az ágyra, és várt.

– Icey, gyere csak ide! – kiáltott ki a gardróbszekrényből Hongkong, mire rezignáltan sóhajtott, és nyögve feltápászkodott. Ennyit a pihenésről. Barátja ott térdepelt a sarokban egy adag kiszuperált melegítő előtt, amiben mintha mozgott volna valami. – Apák lettünk – mondta meghatottan, míg a fehér alapon barna foltos macska füle tövét vakargatta, aki reszelősen, mélyen dorombolt. Ahogy átfordult, és a hasát mutatta nekik, magával rántott pár tarka kölyköt. A vak kiscicák tekergőző virslikre emlékeztettek, míg rózsaszín orrukat anyjuk bundájába fúrták. Izland nevetve csóválta a fejét.

– Pedig biztos voltam benne, hogy kandúr. Mit csinálsz ennyi macskával?

Hongkong vállat vont, és odakuporodott a macskacsalád mellé, láthatóan teljesen el volt tőlük bűvölve. Mao addig tekergett Sigurður lába körül, míg ő is fel nem adta az ellenállást, és szintén letelepedett. Azon merengett, hogy az ő szigetéről származó macskát sürgősen át kellene keresztelni, hogy valami női neve legyen, mert az úgy nagyon nem lesz jó, ha ő is Iceynak hívják.

– Azt hiszem, megvan, mit kapnak a nemzetközösségi tagok karácsonyra.