Szemérmetlen

Most beledoblak benneteket a mély vízbe, mert a két kis ártatlanka után kaptok egy korhatáros szöszt (mert rég írtam már ilyet) zenekísérettel.
(És már megint mangaspoileres fluff.)

A szobára lágy homály ereszkedett, fényforrásul gyertyákat varázsolt a levegőbe. Míg Titusra várt, pipára gyújtott; még szerencse, hogy a fiú szereti az illatát és az ízét (hozzá köti), mert leszokni róla nagyon nehéz volna. Élvezettel fújta ki a füstöt és figyelte, mint tekereg a levegőben. Aztán végre nyílt a szemközti ajtó.

– Ne, maradj ott – szólt rá a magi, amikor felállt volna, hogy megölelje, és ágyba csábítsa. – Jobb, ha ülsz.

– Rendben. – Hátradőlt, és visszadobta lábait az ágyra. Figyelte Titust, amint egy kelyhet hoz telve sötét, nehezen folyó folyadékkal, fölé tartja a kezét és motyog valamit. A levegő rezgésbe jött, csörgő-és dobszó búgott fel a semmiből.

– Megkértem a véremben lakozó rukhot, hogy emlékezzen arra a zenére, amit Sindriában hallottam – magyarázta, ahogy botját a sarokba támasztotta. – Nem is kellett sok parancsot kombinálni.

– Ügyes. Most már idejössz? – Eloltotta és félretette a pipát az éjjeliszekrényre, majd megpaskolta maga mellett a lepedőt.

– De türelmetlen vagy – kuncogott Titus, de azért odament hozzá egy rövid csókért; Sphintus persze más véleményen volt, mert a derekánál fogva az ölébe rántotta. A keze bekúszott volna a ruhája alá, de a reimi lefogta. – Na, még nem tartunk itt. – Nagy nehezen elszakadt tőle, felkelt, és ahogy távolabb lépett tőle, kioldotta köntöse övét. A fényes, világoskék selyem könnyedén lecsúszott róla, és mivel a haját most félrefonta, rögtön látni engedte fedetlen vállát, a csak derékig tartó felsőrészt és a bő, átlátszó anyagból szabott, bokáig érő nadrágot. Aztán Titus szembefordult vele, és rámosolygott. Sphintus félig nyitott szájjal bámulta, majd felfalta egy pillantással. Párja nem tudta állni a szemkontaktust, elpirult, és inkább a falra nézett. – Tetszek? – Párja bamba bólintása mindent elmondott; érezte, hogy szabad bőrfelületei szinte lángolnak a hirtelen figyelemtől.

Nem tudta pontosan, mikor és hogyan kezdett a táncba, csípője ringása természetesen jött, a fémfüggők a ruháján csörögni kezdtek, egy asztalról kendőt kapott fel, és ahogy a kezeit emelte és ejtette az anyag sejtelmesen kúszott a mozdulataival el-és felfedve a vonalait. Sphintus nem bírta sokáig nézni, türelmetlenül felpattant, odaszökkent hozzá, és a csípőjénél fogva magához rántotta nyilvánvalóvá téve szándékait.

– Hé, még nem értem a végére – motyogta kipirultan, ahogy felnézett rá. – Engedj el.

– Nem baj. – Felkapta az ölébe, Titus pedig meglepetten felnyögött, amikor ágyékuk összesimult.

– Ó…

– Ó bizony. – Sphintus is egészen piros volt, ahogy megcsókolta; elbotorkált vele az ágyig, ledobta párnák közé, és fölé mászott. – Hol tanultad?

– Sindriában, míg ittatok, vettem pár leckét a háremhölgyektől. – Felsóhajtott és átkarolta, míg ő a nyakába csókolt. – Ne szívd ki a bőröm…

– Már késő. Túl szemérmetlen vagy, megérdemled.

– Szemérmetlen? – csevegte. – Ó, el is felejtettem…

Először úgy tűnt, Sphintus elereszti a füle mellett a tudatlan megjegyzést – aztán egy váratlan pillanatban a kulcscsontjához hajolt és fogaival finoman összecsípte felette a bőrt. Titus nyöszörgött, megfeszült, majd elernyedt. A gyógyító vállába markolt és hátravetette a fejét, mire az elmosolyodva lejjebb csúszott, hogy arcát a fiatalabbik hasára fektesse. Apró, leheletfinom csókokat hintett el a bőrén, míg keze sem maradt tétlen; lassan, de biztosan lehámozott róla minden egyes ruhadarabot.

Titus úgy érezte, tökéletesen sikerült a kis meglepetése.