Phichit szeretné tudni, milyen Seung-gil, amikor ellazul, de a terve nem egészen úgy sül el, ahogy elképzelte.
Avagy: a részeg Phichit, akire senki sem volt kíváncsi, mégis megírtam.
(Ne kövessétek a példáját.)
Hallgatmány (mert ez a szám szerintem tiszta Seungchuchu): Ed Sheeran - Shape Of You
Minden azzal kezdődik, hogy tudni akarja, mi kell ahhoz,
hogy Seung-gil ellazuljon. Van egy nyerő ötlete, ami eddig mindenkinél bevált:
zene, tánc és alkohol.
- Tudsz valami jó szórakozóhelyet a környéken? – kérdezi,
amikor hazafelé sétálnak a városnézésből.
- Attól függ, mit akarsz.
- Táncolni! – rikkantja. Seung-gil összevonja bősz
szemöldökét, ami valahogy annyira tetszik neki rajta. Megpaskolja a karját. –
Na, vicces lesz.
És végül belemegy a másik, mert beveti a kiskutya szemeket,
aminek a szülein kívül nem sok mindenki tud ellenállni. Amint otthon vannak,
gyorsan elrohan felfrissíteni a tusvonalát és átöltözni – jól akar kinézni,
elvégre el akarja csábítani Seung-gilt. Hiába mentek randiszerűségekre, nem
történt köztük semmi, és kezdi azt hinni, hogy tényleg mindent félreértett, és
teljesen feleslegesen csinál magából hülyét, ahogy flörtölni próbál. Seung-gil
bizonyára nagyon jól szórakozik rajta magában, mert nem próbálta meg leállítani.
Segít Seung-gilnek normálisan felöltözni; nem fog bárba
menni melegítőben, amikor vannak szebb, mutatósabb ruhái is, ha elég mélyre
nyúl a szekrényében.
A szórakozóhely pont olyan, ahová néha Yuurit is elrángatta
Detroitban; tömeg van, villódzó, élénk fények, a DJ koreai popszámokat kever a
pultjánál, és meg kell fogniuk egymás kezét, ha nem akarják elhagyni egymást; a
másik tenyere meleg és nyirkos, Phichit önkéntelenül rászorít egy kicsit a
hosszú ujjakra. A bárpulthoz húzza Seung-gilt reménykedve abban, hogy a
kiszolgáló tud angolul, és megrendeli magának a legfurább nevű koktélt, majd a
vonagló tömeget pásztázva felpattan egy magasított székre.
Túl gyorsan fogy az itala, újat rendelt, az alkohol mámorítóan
száguld az ereiben, a feje kellemesen nehezül. A hangos zene miatt alig hallják
egymás hangját, többnyire gesztikulálva kommunikálnak – nem mintha beszélgetni
jöttek volna ide. Seung-gil kevésbé lelkesen, lassan kortyolgatja gyenge sörét,
és Phichit kicsit türelmetlenül figyeli. Olyan, mintha nem is akarna ellazulni,
vagy…
- Ha nem szereted, csak mondd meg – kiáltja közelebb
hajolva. Közel van egymáshoz a lábuk, és tisztában van vele, hogy Seung-gil
valószínűleg érzi, amint lábfejével izgatott-ideges ütemet ver. – Végül is
táncolni jöttünk.
- Kéred? – nyújtja felé az üveget. Phichit elveszi tőle,
beleiszik, hogy minél előbb elfogyjon; lehet, hogy másnap gyűlölni fogja magát,
amiért keveri az alkoholt, de megéri, ha minél előbb rángathatja a parkettre
Seung-gilt, akin meg se látszik a sör hatása. Phichit a koktélpohara vékony
szárát pörgeti a kezében.
- Táncoljunk – nyafogja, amint végre elfogy mindkettőjük
itala.
Seung-gil engedi magát a parkettre húzni; legyék meg Phichit
kívánsága, hátha akkor kicsit békében hagyja. A fiú elégedetten vigyorog, és
először egészen úgy táncolnak, mintha nem lenne köztük több barátságnál. Egy
újabb ital után Phichit közelebb húzódik hozzá; megfogja a kezét, és a derekára
húzza, míg ő átkarolja a derekát. Seung-gilnek ez normális esetben túl gyors
tempó lenne, de Phichittel valahogy minden olyan más, természetesnek tűnik az
érintés, és nem zavarja a másik testének közelsége.
Furcsa mód még akkor se, amikor Phichit először préseli
össze a csípőjüket. Hangtalanul nyög fel, hirtelen belekúszik a bőre alá a
popzene, míg Phichit vezeti a csípőjüket nyolcasokat leírva, mintha egy bizarr
salsát járnának egy helyben, rendes lépések nélkül. Seung-gil már tisztában van
azzal, hogy nem az alkoholtól szédül, hanem a másik közelségétől. Könnyű
felvenni Phichit ritmusát, és egy ponton érzi a fülénél a leheletét, de nem
érti az üvöltő zenében, hogy mit mond. Phichit felnevet, amikor leesik neki,
hogy most úgy se hallják egymást, aztán összepréseli az ajkukat, és Seung-gil
tudja, hogy elveszett.
*
Nem emlékszik rá, hogy sikerült kiimádkozni vendégét a
szórakozóhelyről – valószínűleg magától jött. Phichit nem tud a segítsége
nélkül egyenesen járni, így a derekát karolja, nehogy elessen. Habár a másik
fiú nem túl nehéz, az alkohol elég erőt ad neki ahhoz, hogy magával húzza az
ellenkező irányba, ha nem figyel.
És a fallal pont nem szeretne csókolózni. Phichittel talán,
de csak ha kijózanodott. Csoda, hogy ennyi alkohollal a szervezetében még
talpon van, a kis termetéhez képest elég jól bírja.
A részeg Phichit vihogós és tapadós, a hűvösebb éjszaka nem
sokat józanít rajta. A nyakába csimpaszkodik, míg várják a buszt, Seung-gil
nyugtatónak szánt mozdulatokkal simogatja a hátát, de Phichit ettől csak még
jobban hozzádörgölődzik.
Nagyon megkönnyebbül, amikor végre megérkezik a busz, és le
tudja ültetni. Phichit feje rögtön a vállára bukik, és akkor szembesül az újabb
problémával: nem hagyhatja elaludni! Előkotorja a telefont a zsebéből, és Phichit
rögvest megélénkül.
- Mégis szelfizel velem?
- Felejtsd el, esetleg ha kijózanodtál.
- Akkor minek vetted elő? – motyogja csalódottan, és a
nyakához fúrja az arcát. Seung-gil kénytelen átkarolni, mire Phichit
elégedetten hümmög. Érzi, hogy elvörösödik.
- Maradj ébren, mutatok valamit.
Jobb ötlete nem lévén hörcsögös videókat keres. Phichit
rögtön nyöszörögni kezd, hogy milyen aranyosak, és a harmadiknál egész
egyszerűen elsírja magát, míg azt hüppögi, hogy imádja az apró kis
kezecskéiket, meg a teli pofazacskójukat, és Seung-gil mozdulatlanná dermedve
ül az ölelésében, mert a síró Phichittel végképp nem tud mit kezdeni. Ez nem az
az ember, akit ő megismert.
Phichit még akkor is pityereg, amikor leszállnak, és a
felhőkarcolóhoz sétálnak, a liftben pedig zavaros sztorikat mesél a saját
állatkáiról két szipogás között. A falnak támasztja, míg kinyitja az ajtót, de
az előszobában csak addig jut, hogy lerúgja a cipőjét, mielőtt Phichit újra a
nyakába csimpaszkodna.
- Aludj velem – búgja, s egy pillanatra mintha józanság
csillanna a szemében. – Ez minden vágyam.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet.
- Naa, félsz, hogy nem tudsz nekem ellenállni? – nevet fel,
és Seung-gil nagyot nyel. Ha józanon mondana ilyet, akkor nem teketóriázna
megmutatni, mennyire ellenállhatatlan, de már szinte a leheletétől megugrik a
saját alkoholszintje. – Csak alszunk. Összebújva. Tudom, hogy te is szeretnéd…
Végül enged a győzködésnek, és Phichit boldogan húzza maga
után a hálószobába. Megpróbálja levenni a tapadós farmerjét, de komoly gondjai
akadnak vele, teljesen belegabalyodik, és Seung-gilnek muszáj megmentenie.
Reméli, hogy az elfogyasztott alkoholmennyiségnek hála nem fog emlékezni olyan részletekre,
minthogy segített neki levenni a nadrágját.
A takaró alá bújva hátat fordít Phichitnek – csak annyit
kért, hogy aludjanak együtt, nem szüksége ehhez egymás arcába lélegezni. A
másik viszont nem engedi menekülni: átkarolja a mellkasát, és a hátához bújik,
a légzése hamarost elcsendesül. Seung-gil érzi, hogy hosszú lesz még az
éjszaka, hiába van hajnali három.
*
Phichit élete fejfájásával, idegen ágyban ébred.
És az a baj, hogy ez nem az első ilyen estet. Az ágynemű
viszont tisztának tűnik, és talán csak a táncolástól izzadt; valószínűleg nem
történt semmi több.
Csak pár perc múlva tudja felidézni, melyik országban is
van, és szenvedve nyög fel. A zseniális terve fordítva sült el, és Seung-gil
most biztosan szánalmasnak tartja. Ahelyett, hogy mindketten felengedtek volna,
ő leitta magát, és a korábbi tapasztalatok alapján vállalhatatlanul
viselkedett, talán rá is erőltette magát.
Hogy fog ezek után a szemébe nézni? Hiszen rettenetes
vendég!
Ki van száradva a torka, de nincs a közelben víz. Kénytelen
kimászni az ágyból (csak óvatosan, nehogy még jobban lüktessen a feje), és
akkor jön rá, hogy még ezt is elrontotta. Seung-gil kényes a személyes terére,
eddig még sosem engedte be a hálószobájába, ő a kihúzható kanapén aludt a
nappaliban.
A fürdőben hideg vizet fröcsköl az arcába;
természetellenesen sápadt, a tus és a szemfesték elkenődött, és
koordinálatlanul kotorászik a neszesszerében sminklemosó és vattakorong után.
Smink nélkül még jobban látszik, mennyire elnyűtt az arca, és nincs ereje
rendbe hozni elaludt haját. Már úgyis mindegy, ha Seung-gil látta részegen.
Lassú mozdulatokkal botorkál ki a konyhába, nehogy
felkavarja a gyomrát. Seung-gil a pultnak dőlve ácsorog, baljában egy gőzölgő
bögrét szorongat, míg másik keze Cosinus fejét cirógatja. Vendéglátója sem néz
ki sokkal jobban, a szeme alatt hatalmas karikák ülnek, kócos, és amint
meglátja, rettenetesen elvörösödik.
Oh, ez új. A Seung-gil, akit ismer, sosem jön zavarba. Mégis
történt volna köztük valami?
- Jó reggelt – köszön rá, de Phichit torka túlságosan ki van
száradva, hogy viszonozza, csak nyöszörögni tud. Seung-gil elfordul tőle, és
tölt neki egy pohár vizet, amit hálásan fogad. Phichit mohón iszik; talán csak
a dehidratáltságtól érzi magát olyan pocsékul, és kibírja anélkül, hogy
hányjon. – Mire emlékszel?
- Ugye nem…? – kerekedik el a szeme, és Seung-gil félrenyeli
a teáját, annyira siet tiltakozni.
- Csak aludtunk. Kimentem volna a kanapéra, de csak reggel
engedtél el.
Phichit a kezébe temeti az arcát. – Sajnálom, úgy szégyellem
magam.
Seung-gil megrántja a vállát, de a gesztus erőltetettnek
hat. – Megesik. Láttam már nálad rosszabb részeget. Csak nem nagyon tudtam mit
kezdeni veled, amikor elsírtad magad a hörcsögös videón.
- Akkor azt sem álmodtam – nevet fel szenvedősen Phichit.
Seung-gil elfordul, és hirtelen elfogja az idegesség. Nem meri megkérdezni,
hogy tényleg csókolóztak-e, vagy csak képzelte, helyette inkább leguggol a
kutyához, és megvakarja a füle tövét, mire Cosinus hálásan végignyal a kezén.
Ő igazán nem akarta elrontani, ami köztük alakult.
*
Phichit mindenképpen szeretett volna még felmenni a
Namsan-toronyba, míg Szöulban tartózkodik, és Seung-gil szívesen viszi el oda
annak ellenére, hogy ő már rengetegszer volt ott. Ha nézelődnek, és Phichit el
van foglalva a fotózással, kevesebb az esélye, hogy beszélgetést kezdeményez.
(Bár lehet, hogy nem ártana.)
Cosinus lelkesen kocog előttük, habár a heves lihegéséből
ítélve melege van abban a nagy bundában. Seung-gil félóránként megáll
megitatni, és olyankor lányok és gyerekek gyűlnek köréjük, hogy megcsodálják a
kutyát. Cosinus szereti a figyelmet – ebben nem hasonlít a gazdájára.
Phichitnek az a benyomása, hogy a koreai korcsolyázó
kényelmetlenül érzi magát a lányok figyelmének központjában. Csak szűkszavúan
reagál arra, ahogy a kutyáját dicsérik, ha valamelyik lány flörtölni próbál
vele, teljesen ignorálja, és nem jön zavarba tőle. Ezek szerint nem volt rossz
a megérzése – Seung-gilnek tényleg nem tetszenek a lányok.
Egyszer megállítják őket a rajongóik. Phichit lelkesen pózol
a közös képhez, míg Seung-gil csak a nyaggatására megy bele, és a lányok el se
hiszik a szerencséjüket. Persze tudták, hogy Phichit Szöulban van, de mégis
mennyi az esélye egy ilyen találkozásnak egy több milliós nagyvárosban?
Seung-gil tudja, hogy fél óra múlva tele lesznek azzal a
fórumok, hogy ők ketten barátok, holott ő maga sem tudja, hányadán állnak.
Phichit nem hozza fel a csókot, de azóta vonzza a tekintetét az ajka; ő
szeretné megismételni, ami még számára is meglepő észrevétel.
Ha emlékezne rá, akkor mondta volna – vagy az is lehet, hogy
egyáltalán nem fontos neki, van olyan meggondolatlan, hogy egy barátjával is
csókolózzon minden romantikus szándék nélkül. Seung-gilnek nincsenek téveszméi,
tudja, mennyire különböznek, hogy egyáltalán nem passzol az ő komolysága
Phichit könnyedségéhez.
Kicsit a közös időt is megmérgezi ez a bizonytalanság, mert
Phichitnek feltűnik, hogy kevesebbet szól hozzá.
- Tudom, hogy belefáradtál a kísérgetésembe, de azért
felmegyünk a toronyba?
Seung-gil meg akarja mondani, hogy egyáltalán nem zavarja,
vele legalább kimozdul, igazán maradhatna még egy hetet, de nem tudja, hogyan
fogalmazza ezt meg.
- Végül is azért jöttünk, nem? – mondja mindez helyett, mire
Phichit elmosolyodik, és Seung-gil szíve egészen kicsit megdobban. Azon kapja
magát, hogy a szemei helyett megint a száját bámulja, és Phichit ösztönösen
megnedvesíti az ajkát, mielőtt elfordulna, hogy fotózzon. Seung-gil viszont
hirtelen elkapja a karját. Nyel egyet, mielőtt újra megszólalna. – Mi van
köztünk? Barátok vagyunk?
- Persze, hogy azok vagyunk. – Phichit még mindig mosolyog,
majd mintha erőt gyűjtene, megragadja a vállát. – Többet akarsz?
Seung-gil szinte riadtan mered rá. Hogy képes ilyen
egyszerűen kimondani ilyesmit? Neki miért nincs gombóc a torkában, ami
megakadályozza, hogy normális ember módjára tudjon beszélni?
- Én…
- Mert nem lenne ellenemre – vallja be, és pirulva
félrepillant; sosem gondolta volna, hogy egyszer pont ő fogja zavarba hozni. –
Nem akartam magam rád erőltetni, mert nem hoztad fel, hogy megcsókoltalak.
- Azt hittem, nem emlékszel rá.
Phichit nevetéssel küzd. – Mindenre emlékezni szoktam.
- Oh.
- Felelevenítsük? – kérdi ártatlanul pislogva, és Seung-gil
vörös arca mindent elárul.
Phichit szája puha az ajakírtól, míg az övé cserepes egy
kicsit, de a csók kellemes, mert hagy neki teret, ha el akarna húzódni (de nem
akar, most nem, vele nem). Arra jut, tetszik neki a közelsége, átkarolja, és
Phichit elégedetten szusszan. Amikor elválnak, elnéző mosollyal nyújt neki egy
kis fehér tégelyt, hogy bekenje a száját. Mögöttük halkan csilingelnek a
korlátra zárt lakatok a szélben.
Aznap este megint együtt aludnak, de Seung-gil most nem akar
elmenekülni előle, csak hallgatja a másik lelkes csacsogását arról, hogy mi
mindent fog neki megmutatni, ha egyszer meglátogatja Bangkokban.
Reméli, hogy kicsit beleivódik az illata az ágyneműbe a
viszont látásig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése